A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Égig érő palatábla

valamire. Hátha kerül olyan helyzetbe, hogy jól jön a már egyszer levetett és megőrzött gúnya. Dicséri az eszét, hogy a palatábla nem került a szemétbe. Pedig csak az alsóbb osztályokban volt rá szüksége. Amikor Sárospatakról egyenesen a falujukba jött tanítója az ábécére meg számolni tanította. Ahogy öregedik az ember, úgy élesedik az emlékezete. Haláláig nem felejti el, hogy az első osztályban húszig számoltak, a másodikban százig, a harmadikban meg már ezerig. Az ötödik osztályban a tizedes törteket, a hatodikban meg már a valódi törteket gyömöszölte fejükbe a tanító úr. Jobban tudtak mindent, mint a mostani fiatalok. Pedig ők már nem palatábláról tanulnak. Megöregedett, lassan készül a halálra, de a régi Magyarország hatvanhárom vármegyéjét és a magyar királyok nevét még most is fel tudná sorolni. Azt is, hogy mettől meddig uralkodtak. Konkoly tanító úr a nyelvtant is megtanította velük rendesen. Pedig tankönyv nem volt. Füzetbe diktálta a fontos tudnivalókat. Jóízűen, szívderítőén mosolyog azon, ami még a régi, összeomlott világról eszébe jut. Hogyan is kellett gépiesen elhadarni? A megye feje a főispán, a járásé a főszolgabíró, a községé a bíró. Nem is tudja, hogyan illeszkedett volna be abba a világba, ha az apja elgondolása sikerül. A szegény napszámos ember elment a paphoz, és azt mondta: — Jó feje van a fiamnak, jó tanuló, tessék besegíteni a gimnáziumba, hadd legyen belőle pap vagy tanító! — Nézze, Bogár, ha egy követ eldob, az is papot vagy tanítót talál, annyi van belőlük. De betehetem gazdatiszti iskolába. Négy év múlva ispán lehet belőle. Oda nem ment. Nem volt kedve a gazdasági iskolához. Inkább a kőművesmesterséget tanulta ki, és nem is bánta meg. A repubükában, harmincegyben, letette Pozsonyban a mesteri vizsgát. Jó dolog volt a palatábla. Megtanította a betűk és a számok szeretetére. Jó volt írni rá színes vagy fehér palavesszővel. Ha elrontott valamit, letörölhette gyorsan. Persze nem sokáig volt rá szüksége. A felsőbb osztályokban már nem kellett a palatábla. Akinek nem volt iskolás korú kisebb testvére, az véglegesen félretehette, vagy dobhatta a limlomok közé. Akárcsak ő. Később nem is tartotta számon, hogy van. Egészen megfeledkezett róla. Soha nem is gondolt volna rá, ha nem történik valami, ami eszébe juttatja. És most azon morfondíroz a hombárban, a padlásfeljáró létrájába kapaszkodva, hogy sok mindenre gondolt már életében, arra azonban 248