A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Mács József - Haldoklás

a haja és a szeme színéhez. Persze csak a másodperc töredéknyi ideje alatt siklott végig rajta a tekintete, mert miközben dicsérő szavait hallgatta, folyton az járt az eszében, hogy ha most lenne bátorsága és az esetleges hazaengedését szóba hozná, talán számolhatna a megértésével. Megszólalni azonban nem mert, feszengett csak a székén, s jobb is, hogy hallgatott, hiszen a doktornő olvasott a szeméből. — Te napokon belül hazamégy! Ez lesz a játékod jutalma! Kapsz tőlem elbocsátó papírt. Te hamarosan otthon fogsz muzsikálni... — mondta, és a gyorsan előteremtett hegedűvel odalépett hozzá, tokostul a kezébe nyomta, hogy az övé, viheti azt is magával. Meg akarta ragadni a fiatal doktornő kezét, hogy a háláját rácsókolja, de az nem engedte. Hálálkodó mozdulataiért mintha meg is sértődött volna. Intett, hogy elmehet, s mikor a hegedűvel visszatért a táborba, csak néztek rá és egymásra a foglyok. Fel is vidámította, meg el is szomorította őket a játékával. Nagyobb lángra lobbant lelkükben a honvágy tüze. Két napig volt még közöttük, aztán elbúcsúzott tőlük, zsebében az elbocsátó papírral, eléggé kopott öltözékben, mint amilyenben az utakon kóborló cigányok járnak, hegedűt lóbálva a kezükben. Akár városon, akár falun haladt keresztül, mindenütt azt hitték, hogy lakodalomból jön, ahogyan onnan is jött a valóságban, a fiatal doktornő reggelig tartó lakodalmából, s ha a bámulónak azt kezdte volna bizonygatni, hogy fogolytáborból jön, bolondnak nézték volna. így fordult meg, hegedűvel a kezében, két országban. A táborban ugyanis pontos értesülése volt a háború következményéről, és tudta, hogy a családját már megint a Csehszlovákiához tartozó Harasztiban kell keresnie. Mikor az ütött-kopott, de ismert bakterház előtt kiszállt a vonatból, a fogatlan, bagós szájú, bűzt árasztó vasutas cigánynak nézte, meg is szólította: — Hát téged mi szél hozott erre, more? Nem győzött aztán eleget szégyenkezni, hogy cigánynak vélte a falu volt boltosát és kocsmárosát, aki a bakterháznál nem ment tovább, nem volt kíváncsi Harasztira többé, miután megtudta, hogy a családja már nincs ott. Felesége visszaköltözött a lányaival Ózdra, mielőtt még lezárták volna az országhatárt, mielőtt még elkezdődött volna a hercehurca a háborús bűnösöknek kikiáltott szlovákiai magyarokkal. A bakterház fojtogató bűzében megvárta az estét, s közben elmondta a vasutasnak, hányan haltak meg a harasztiak közül a fogolytáborban, majd beleveszve az éjszaka sűrűjébe, átszökött Bánrévére, ahonnan Ózdig már csak jó másfél óra volt az út. Nem tudta, mi van a családjával, hogy s mint folyt az életük, míg a fogolytábor keserű kenyerét ette. Nem élné túl, ha valami 238