A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - A szabadság szomorúsága

eltemessék. Mindez kibékíthetetlen ellentétben állt a szükségszerűségről és az igazságról vallott gyerekes felfogásommal, s az apám halála miatt érzett bűntudattal együtt lehetetlenné tette, hogy szekerem visszazökkenjen a régi kerékvágásba. A bűntudat sokáig és hevesen gyötört, s Katit sem kívántam látni többé. Ki tudja, hogy a bűntudat és a szorongás idővel miféle gátlásos, gyűlölködő, paranoiás állatot csinált volna belőlem, ha egy hamarosan bekövetkező másik tragédia fel nem nyitja a szememet. Ez a másik tragédia még értelmetlenebbnek és még igazságtalanabbnak látszott az elsőnél, apám halálánál. Nem sokkal azután, hogy a szanatóriumból hazaengedtek, megbetegedett az anyám. Betegsége gyógyíthatatlan volt. Hogy e betegséget, amellyel szemben, az aprócska részeredmények ellenére, az orvostudomány lényegében tehetetlen, nem nevezem meg, ennek csupán egy oka van. Gyűlölöm e betegségnek még a nevét is. Én megint csak hosszú ideig nem tartottam lehetségesnek, hogy bekövetkezzék, aminek pedig minden józan emberi számítás szerint be kellett következnie. Anyám világéletében tisztességes volt, s olyan megható aszkézissal gyászolta apámat, hogy szinte már szentnek tartottam. És nemcsak én. Csak amikor meghalt, akkor ébresztett rá a halála miatti megdöbbenés, hogy a halált én tulajdonképpen büntetésnek tekintem, akárcsak a mi nagyon is földi, az erőszakra és elrettentésre alapozott igazságszolgáltatásunk. Ma már tudom, a halál nem büntetés. Az igazság, az erkölcs és sok más pozitív töltésű fogalom, gondoltam, nem más, mint védekezés a halállal, a megsemmisüléssel szemben. Ez a felismerés azonban ahelyett, hogy letört volna, inkább felszabadított. Pár hét választott el az érettségitől és az egyetemi felvételi vizsgától, s a két húgom is a nyakamon lógott még, mind a kettő iskolás, és a legrosszabb korban, amikor furkósbottal kell a legényeket elzavarni tőlük. Mivel most már biztosan tudom, hogy köztem és a világ között nincs semmilyen paraván, amely mögé ha bepülantok, megértem a dolgok működésének lényegét, s hogy a szükségszerűség nem egyéb, mint amit a szabad akaratunkból teszünk (vagy akár szeszélyből — vagyis nincs szükségszerűség), a felvételi vizsgám előtti héten felkerestem a járási nemzeti bizottság egyik osztályvezetőjét, aki rendes magyar ember volt és régi barátja apámnak. Azt mondtam neki: — Szeretnék továbbtanulni. De nem vesznek föl az egyetemre, hacsak valaki nem szól az érdekemben. Az én apám jó elvtárs volt, s már csak az emléke miatt is megérdemlem, hogy támogassátok az ügyemet. Nemrég elsüllyedtem volna szégyenemben, nemhogy üyen arrogáns hangot mertem volna megütni. De hát mit tegyek? Cinikus lettem. Az 192