A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Csehszlovákiai magyar novella

Csehszlovákiai magyar novella Mielőtt örökre elnyelte volna a provincia mocsara, Vígh csak annyit árult el évfolyamtársainak: az adjunktus most sem azért hívatta, hogy megigya vele a pertut. Víghet még sosem kapták hazugságon, s mint a legtöbb félénk és feminin lelkületű férfi, bőszítően becsületes és kötelességtudó volt, a jó humort pedig hírből sem ismerte. Az már az ő titka maradt, hogy az adjunktus csaknem a könnyekig meghatódott, amikor kirukkolt az ő adjunktusi-irodalomtörténészi titkával, s Vígh sehogyan sem értette, hogyan lehetséges ilyen hosszú ideig hallgatni valamiről, ami úgymond „nagyszerű", „ragyogó" és „megismételhetetlen", s amiről egyedül az adjunktusnak van valamelyes fogalma ezen a világon. Vígh azonban megbocsátott neki. Aki fizetésből él, kénytelen pragmatikusan gondolkodni, és kénytelen tekintettel lenni a „magasabb" érdekekre. Az adjunktus, ahhoz képest, hogy majdnem elsírta magát, s először beszélt idegen előtt a titokról, mellőzte a hosszadalmas bevezetést. — Szeretném, ha nálam írná a szakdolgozatát — tért rögtön a tárgyra. Vígh biccentett, az üyen kívánságot nem tanácsos visszautasítani. — Évek óta keresem az alkalmas embert ehhez a témához. Páll Imréről fogja írni a szakdolgozatát. A mintadiák Vígh akkor sem mondott volna nemet, ha az adjunktus jeles költők sírjának földtani elemzésével bízza meg. Egy kérdés erejéig mégis kitört félénkségének burkából. — Ki az a Páll Imre? — A legnagyobb csehszlovákiai magyar költő volt — mondta fennhangon az adjunktus. Vígh összerezzent, az adjunktus pedig, látva, hogy a kétkedés szellemét keltette föl a diákban, türelmetlenül hadonászni és verdesni kezdett szétgombolt viharkabátja szárnyaival, mintha ő volna Baudelaire albatrosza. — Sosem hallotta a nevét, igaz? — Nem hallottam — ismerte be a fiú. — Nem csoda. Egy-két, talán még életben levő rokonán kívül, 166