A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Grendel Lajos - Szemérmes beszámoló egy álom középéről

és képes folyóirat hevert. A gépírónő háttal ült nekem, és valamilyen szöveget másolt. Parókát viselt, s mivel úgy belefeledkezett a munkájába, hogy egyszer sem fordult meg a széken, megpróbáltam kitalálni, milyen lehet az arca. Közben azért tudtam, hogy álmodom, s ahogy az álmokban lenni szokott, kíváncsiságom kielégítetlen marad. Sokáig várakoztattak. Amikor a hivatalnok visszajött végre, felszólított, hogy menjek át a másik szobába. Itt egy idősebb, kedves arcú és megnyerő modorú férfi fogadott. O is leültetett, s elmélyülten olvasni kezdte a levelet. Amikor felpillantott, azt mondta: — Nagyon fontos ügy. Köszönjük, hogy idefáradt az ország végébe. — Mi a teendőm? — kérdeztem. A férfi joviálisán mosolygott. — Idejében megtudja — mondta. — Én nem intézkedhetem egyedül. Betessékeltek egy következő szobába. Itt megismétlődött a procedúra. Kézről kézre adtak, akár valami magas rangú vendéget, akit mindenki szeretne látni, akivel mindenki szeretne kezet szorítani. Ahogy haladtam előre a hivatali dzsungelban, úgy csökkent a várakozási idő is. Végre, valamelyik szobában a sok közül, lepecsételték a levelemet, és elkérték a személyi igazolványomat. Egy pillanatig azt hittem, most mindenről felvilágosítanak, s mehetek vissza a szállodába. De csak a születési adataimat és a személyi számomat írták ki. Továbbküldték a következő helyiségbe, ahol újra felvették az adataimat. Mindenütt előzékenyen fogadtak, és nem győzték eléggé hangoztatni, milyen fontos, hogy eljöttem, s hogy mekkora szívességet teszek ezzel a barátomnak. Megnyugtattak, hogy most már bizonyára hamarosan tisztázódik a barátom ügye. Néhol kávéval is megkínáltak. Hét vagy nyolc csésze kávét ittam meg, pontosan nem emlékszem. Közben tudtam, hogy álmodom, tudtam, hogy a szállodai szobában vagyok, amelynek az ablakából nedvesen csillogó háztetőkre, szürke füstöt eregető kéményekre és tévéantennák erdőjére látni. Álmomban ezalatt visszaértem abba a helyiségbe, ahol jelentkeznem kellett. Nem lepődtem meg, hogy a gépírónő még mindig ugyanazt a szöveget másolja, hogy a hivatalnokot, aki először fogadott, még mindig ott találom. Pedig lett volna okom meglepődni. Hiszen iszonyúan hosszú idő telt el, amíg körbevezettek az emeleten. Úgy rémlett, napok teltek el közben. De hát álmodtam, és az álomban minden képtelenség elfogadhatóvá válik. Hiszen csak álmodom, gondoltam. Mégis, amikor a hivatalnok megint csak átment a levéllel a szomszéd szobába, odaosontam az ablakhoz, és kiléptem rajta. Tudtam, hogy ez az a mozdulat, amely visszaránthat az ébrenlétbe. 161