A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Isziná, iduká

a benne foglaltakat. Számára az a szó, hogy tanítani, egyet jelentett azzal, hogy anyanyelven tanítani. Másként hogyan is lehetne hét-nyolc éves gyermekeknek elmagyarázni az ábécé csodáit, a számok rejtelmeit, a körülöttünk lévő dolgok, az élő és élettelen világ szépségeit?! — Ez valami tévedés lehet — adta vissza a papírt a falu komisszárjának. — Ez tisztára lehetetlen... Ilyen rendeletet ember nem fogalmazhat... Én ezt nem veszem tudomásul, Krajczáros úr! A komisszár összehajtogatta a hivatalos iratot, és a zsebébe tette. Neki se tetszett, ami benne állt, ugyanakkor azt is tudta, hogy a háborút követő új világban a hatalom szava más, mint régen volt, s hogy ez a hatalom nem kérdez, hanem utasít. Neki pedig, ha nem tetszik is, ezeket az utasításokat be kell tartania, és tartatnia a faluban. Még akkor is, ha a rektor úrnál lévő igazság mindennél egyértelműbb. Még akkor is, ha közben a másik tantermet is kitakarították, meg a tanítói lakást, ha netán visszakerülnének Dénes Sámuelék, legyen hol lakniuk... De lám, mit ér az emberek igyekezete, ha nem a felsőbbség akaratával esik egybe... — Haza kell küldeni a gyerekeket — mondta Vassy rektor úrnak a komisszár. — Ez parancs. Magyarul tanítani nem szabad. Fero azt mondta, szlovák iskolát kell nyitni. Ez a másik parancs. Nem mert a rektor úrra nézni Krajczáros István, mert úgy érezte, minden szó, amit a száján kiejt, visszaszáll fejére, megtelepszik rajta, és rátapad lemoshatatlanul. — Nekem ilyen parancsokat te ne adjál! — a rektor úr felindultságában maga sem tudta miért, tegezni kezdte a komisszárt, amit pedig más helyzetekben soha nem tett volna. — Nekem te ne gyere az iskolába ilyen utasításokkal. Én tudom, rŕiit kell tennem, és teszem is azt, amit egyedül megtehetek. írni és olvasni tanítom a gyerekeket, emberi szóval emberségre nevelem őket, felebaráti szeretetre, a tízparancsolat megtartására... Mi lesz belőlük, ha beszögezitek az iskola ajtaját?! Mi lesz belőlünk, Krajczáros István?! Vassy rektor úr megfordult, és köszönés nélkül otthagyta a hatalom emberét, aki szerencsétlennek és tehetetlennek érezte magát. A rektor úr mondatai szinte a földbe sulykolták súlyos csapásaikkal. Krajczáros István nem volt gyáva ember, most mégis remegni kezdett a belseje, félt, kimondhatatlan félelemmel. „Mi lesz belőlük, ha beszögezitek az iskola ajtaját?! Mi lesz belőlünk?!" Mi lesz?! A kérdések megkövesedtek a délelőtti szélcsendben, rátelepedtek a tetőkre, a házfalakra, a fák rezzenetlen lombjára, rá az út porára, rá a beláthatatlan mindenségre... De felmentő válasz nem érkezett rájuk. Ennek egyenes következménye 149