A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

Aramaramarama, lábait emelgetve örvendezik a néma, összevissza mozdulatokkal csapkodja a testét... Aramaramarama, ha két szónál többet mond, hangja eltorzul a rekedtségtől. „A néma is örül, ő is ennek örül, a fáknak", mondja Matuzsálem. Mennek a fák között, egymáshoz hajlítják-seprik az ágakat, szórják a szerelem porát, egyik soron elvesznek a virágos ágak rengetegében, a másikon jönnek vissza, a néma itt is hátul megy, menyasszony fátylát viszi Matuzsálem után. Aki látja öreges jövés-menésüket az almafasorok között, elfelejti az időt, látomást néz: azokban a percekben nincs is más a földön, csak ők ketten... Matuzsálem: szerelemcsináló, almavirágokat bódít terhes szerelembe. Kettejük életében ez az év egyetlen ünnepe: hadradabaraba, virágkavargás, ezt is jelentheti némául a szó. Ide jönnek, hogy ne lássa őket az idő szeme, itt bódulnak ők is a mámor csalóka ölébe — talán itt hiszik el, így lesz az idők végezetéig... Délben a gazdát a túlsó partra hajózza a néma, délután alszik a gazda, a néma visszajön, s nagy piszkos asztalon egyedül ebédel. Másnap reggelig ő az úr: alattvalói, a kutyák hátsó lábukra ereszkedve lesik minden mozdulatát. Hozzánk nem jön többet Matuzsálem, nem folytatja öndicsérő történeteit: kutyák ugatása, csónaklánc csörgése, a vízikerék kelepelése adja tudtul partról partra járását — élete lassan a tárgyak zajába zsugorodik. Hírmondó lesz a néma, cigarettát kunyerál, pohárka italokra vár, mutatja, gazdájának fáj a lába, és már csak kicsiket lép. Mondaná, nem tudja, mi lesz, szemében állati félelem sötétlik. Tavasszal látjuk még Matuzsálemet, aprócska madárlépésekkel araszolva csoszog, már nem megy a fasorok közé virágporozni, szélről nézi a virágtengert, szemébe szűkült a világ: mögötte a néma, utánuk a kutyák, valami ősállati egymáshoz rendeződés... Sokat fekszik a gazda, életében először hívtak hozzá orvost, kilencvenen túl; amaramarama, vörösek a néma szemhéjai, szája széle reszketve rángatózik — zavarodik az örök hallgatás világa. Már az ágy őrzi Matuzsálemet, gyászol a néma: szótlanul jár, kerüli az embereket, pörögnek utána a kutyák, mind csak a földet nézi, láthatatlan lábnyomok szagát keresik... Asszony költözik a házhoz, segítőkészséggel, puhán, mosolyogva: soha nem látott, nem hallott rokon. Egy hétig takarított, megmosta a gazdát, orvosságot ad neki, ül az ágya szélén, és beszél hozzá... Panaszosként jár hozzánk a néma hadonászó, nyüszítő sírással kesereg: számára a világ most siratófal... Rossz a gazda, rossz, 14