A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Isziná, iduká

Isziná, iduká Még nem lehetett tudni, sőt sejteni sem lehetett, hogy merre fordul holnap vagy holnapután a világ sora, s ebben az új világban az itteni embereké. A háború alig ért véget, a lövedékek szétvágta földtölcsérek széle még füstölögni látszott, s a faluban, amely majdhogynem két egész hónapig az első vonal közelében élt — ha ugyan életnek lehetett nevezni azokat a végtelen és sötét napokat —, több volt a romhalmaz, mint a lakható épület. Az egykori parasztudvarokat egymástól elválasztó kerítések helyét leginkább csak néhány megmaradt akácfaoszlop jelezte, amely éjszakánként kiváló leshelynek számított a vadászó uhuk számára. Meg is ülték bizakodó figyelemmel holdvilág idején, de akkor is, ha a hold félkaréja felhők között bujkált. Valami ismeretlen derengés, szűrt fény szóródott a tájra, s úgy tűnt, az ég már soha nem tisztul ki az emberek szemében. Dolgozni sem igen lehetett; szántani, vetni, mert nem maradt igavonó állat, sem elegendő vetőmag. Ezzel szemben a földbe bújtatott aknák mindennapi veszedelmet jelentettek azok számára, akik megkísértették az Istent és a lehetetlent. Szorgalmuk gyakorta halált virágzott — egy-egy váratlan robbanás életeket oltott ki, s emlékeztetett a többhetes iszonyatra, a többhetes szenvedésre és kínra; halottak és sebesültek százaira, a napokig füstölgő-égő, bűzt árasztó harckocsikra, teherautók roncsaira, mindarra, amit a föld felszíne mutatott, s amit később a bő havazások betakartak, hogy új s rettenetesebb, elborzasztóbb látványként táruljon fel hóolvadás után. Az idő alig szaladt át ezeken az apokaliptikus képeken, a fű alig sarjadt ki az árokparton és a templomkertben hevenyében megásott sírok fölött, az emberek alig hitték, hogy nem jönnek vissza szeretteik, akiket a háború örvénye elsodort; még vártak, még várták éjszaka és nappal a katonák hazajöttét, a fogolytáborokból érkező híreket, még vártak valami megnevezhetetlen, valami láthatatlan jelre, isteni kinyilatkoztatásra, amely a ma és a holnap biztonságát hirdeti ki végleges érvénnyel és visszavonhatatlan törvényességgel. Vártak valamire, ahogy elődeik is mindig, rég múlt századok pusztításaiban és pusztulásaiban. Vártak és 145