A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

Dohog a szénnel-lánggal jóllakatott mozdony, sziszeg a kiáradó gőz• Hallani, ide hallani a vagonsarokba. Beszökik a tárt ajtón, együtt zizzen a szélsodorta hóval, és megtelepszik az egymásra hányt csomagokon... Milyen kimért ritmus! S mily méltóságos! Rabszolga mégis. Azzal együtt, ami mögötte áll. A lidércfény, a mocsárláng, a sötétség, a fagy: jelei az ítéletidőnek. A férfiak, akik a borospincékben rejtőzködtek, ilyenkorra már az asztalra borulva aludtak. Nyiresi sógor harmadmagával a Rekettyés egyik sűrű, széltől védett zugában, tűz mellett virrasztott. A Rekettyés nem volt távol a falutól, de belenyúlt az ártérbe, s ilyenkor azok számára, akik nem ismerték, járhatatlanná változott. Az itthoniak persze ismerték a benne való járást, hiszen télvíz idején sokan kijártak ide, ki tőrközni, ki sárgavesszőért, ki tűzifáért. Nyiresi két társával néhány vén, fekete fejű fűzfa törzse köré rakott tűz mellett hallgatott. Olykor dobtak egy-egy száraz vagy száraznak vélt ágat a tűzre, kortyintottak a méregerős, itthon főzött „lavóricából", s várták, hogy megvirradjon. A Rekettyésben jól hallották, hogy a Duna még nem állt be, az egymáshoz ütődő jégtáblák csattanása, dörrenése, mint a puskalövések hangja, röpködött az ártér csupasz ágai között. A hangokra figyelve, a meg-megújuló csattanást hallgatva, szinte pontosan tudták, mi történik a folyón és a folyóban... Pillanatok, percek, órák... Megmozdulnak a batyuk. Csizmatalpak csikordulnak a hóban, idegen hangok kavarognak, ismeretlen szavak röpködnek. — Hol vagyunk? — Hová megyünk? Nincs válasz. — Tak, jedem! — int az egyik gazda. Megmozdulnak a batyuk... A gondolkodásba, a hallgatásba belefárad az ember. Nyiresi felemelt egy égő gallyat, s belenyomta a fagyos hóba. Az égő faág sercegve hunyt ki. — Ennyi az egész — mondta Nyiresi, s a gallyat újra visszadobta a lobogó lángok közé. — Van, aki örökre kihuny, van, aki újra lángra lobban. — Két társa egyetértően bólintott. — Mi meg, mint a vadak, nádifarkasok, 135