A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

férjének, Józsefnek. — Jó estét, sógor, jöjjön beljebb. — Sietek — mondta a férfi. — Hajnalban jönnek, ezt akartam mondani, hogy tudd. — Jönnek? Miértünk? — Azt nem lehet tudni, hogy kiért, de jönnek. — Kitől tudja? — Az úttól, amit délután letakarítottunk. - Az asszony arcából kiszökött a vér. — Most mit tegyek? — Jöhetnél hozzánk, de mi lesz akkor, ha minket is vinni akarnak? — Uram, teremtőm, mit tegyek? — Virrassz, s ha hallod az autókat, bújj be a kórókúpba, mint máskor. Ott kereshetnek. — Reggelig megfagyok... —Itthon fagysz meg... Áldjon meg az Isten! A havon tompán pufognak a csomagok. Repül az összekötött ágynemű, csusszan a bőrönd, a kas, huppannak a hóban az emberi testek. És lent a havon, a vagonok mellett ismét rendbe szerveződik minden: ember, csomag, batyu, kosár. Minden holmikupac mögé odasorakozik egy-egy gazdátlan család, a családok mögé a bizonytalanság félelemárnya. Nyiresi sógor megfordult, és otthagyta Máriát az ajtóban. Ment tovább másokat is figyelmeztetni. Ment, kocogtatta az ablakokat, és mondta, amit mondani kellett. Vigyázzatok, ügyeljetek magatokra, mert hajnalban jönnek. Rejtőzzetek, bújjatok, ha tudtok, ha van hova menekednetek. Boglyák alá, kórókúpba, borospincék sötétjébe, padlások zugaiba vagy ki a határba, a földekre, ki az ártéri nádasokba, füzesekbe, rekettyések sűrűjébe... Menjetek, rejtőzködjetek a hajnali veszedelem elől... Ahogy ment az utcán, csikorgó léptei hallatán felvonítottak a házőrző ebek, megugatták — a hold árnyékát — az óriás termetű hírhozót. Ajtók nyitódtak-záródtak amerre ment, s az újra bezáruló ajtók mögött a nyugtalanság és a tehetetlenség vert tanyát. Menekülni, eltűnni, láthatatlanná változni, kiröpülni az udvarból, fölszállni valami óriásfa tetejére, s onnan nézni, biztonságos távolból azt, ami alant történik. — Meghúzom a harangot — ajánlkozott a harangozó, amikor Nyiresi nála is zörgetett. — Eszednél vagy? — Az eszét már rég elitta — csapott rá az asszony szava —, de lehet, hogy soha nem is volt neki. — Hallgass már! — mordult az asszonyra a harangozó. — Jó éjszakát. — Nyiresi látta, hogy ide hiába jött. Még végigjárja a Kisközt, ahol már csak három ablak világított esténként, a többi ház üresen állt az enyészetben. De az első kocogtatás után hazafordult, mert a fiatal Böjtös már tudta a hírt; ment a nagy ember hazafelé a csikorgó hóban, előtte siklott a havon pehelykönnyű árnyéka, ment, s nem tudta, mit, merre, hogyan. Csak abban az egyben volt biztos, hogy őt élve el nem viszik. Se le, se föl! 129