A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

házukban, azon kívül, amit testükön viselnek, semmi sem az övék. Még a mozdulataikkal is más rendelkezik. Ma történetesen a parancsnok. Volt, aki délután könnyebben öltözött, s most, a munka végeztével fázni kezdett. A csendes fagy belopta magát a kabátujjba, a mellények szárnya alá, megkeményítette a disznóbőr bakancsot, s kékre csípte az asszonyok combját. Mária arra gondolt, hogy Józsefet is ilyen csendes fagy emelhette magához, s vitte át a túlvilágra. Mária nagyon fázott, teste-lelke egyként didergett. A parancsnok a malomhoz legközelebb álló csoporthoz ballagott. Az emberek némán, leeresztett karral várták, harag és gyűlölet nélkül. — Mehetnek haza — szólt a parancsnok. Az emberek hangos szóval adták tovább: — Mehetünk haza! — A szavak az egyik csoportról átrebbentek a másikra: — Mehetünk haza. — Nemsokára már csak egészen halkan hallani: — Mehetünk haz... Megnyikordul a vagon tolóajtaja. Növekszik a rés, a szürkeség átúszik a két világ határán. — Sesednout! — hangzik a parancs. Kiszállni! Kiszállni? A négy vagonsarok félhomályában emberformájú árnyak mozognak, mozdulnak. — Pohyb, pohyb! Mozogni, gyerünk, gyerünk, gyerünk... Megnőtt a távolság, kinyílt, s benne a fekete pontok megmozdultak, elindultak hazafelé azzal a hittel, hogy most még nem kerülnek fel a parancsnok listájára. Ez a gondolat nyugalmat sugallt, valamiféle biztonságérzetet, ha rövid időre is. Mert arra, hogy mi következik egy hónap elmúltával, értelmetlen volt gondolni is. Egy nap, legfeljebb egy hét — ez még reális távolságot jelentett, ha sorsukon töprengtek. De olykor egyetlen hét alatt is minden megfordulhatott. Egyik napról a másikra egész családok, nemzedékek munkája, vagyona, minden összegyűjtött java — már amit a háború meghagyott — változott semmivé. Ház, jószág, föld: kiszaladt a lábuk alól, mintha soha nem is lett volna. Még azok voltak a szerencsések, akik Magyarországra települhettek át — ők vihettek magukkal minden mozdíthatót. S vitték is, csak azt nem tudták, hogy hova s mire viszik. Volt olyan gazda, aki fél vonatszerelvényt megrakott: még a trágyát is magával vitte. — Ki tudja, miféle földet kapunk odaát... — Őutánuk csak a csupasz falak, a puszta udvar maradt, s a temetőben egy-egy halom alatt a szüleik, nagyszüleik csontjai, a süttői vörös márvány sírkövön pedig a nevek. 125