A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Gál Sándor - Ítéletidő

ítéletidő (Ballada Negyvenhat Teléről, a Vonatról és az Állomásról) Megnőtt a hó az éjszaka — az éjszaka megnőtt a hó, meghízott, süvöltés dagasztotta, fagy vont rá hártyát, vékony jégborítást, pattogott, repedezett, cin-cin hangon szólott, amint végigszaladt rajta a szél. A szél is megfehéredett akkorra, megfehéredett, megőszült, mint öreganyánk, aki fekete varjú-ruhában ácsorgott töpörödötten, megzsugorodottan, időtlenül. Haja széljárta hóesés. December és január hava-szele. Szájából sistergett elő ez az évszak, kacskaringós hóhegyeket, hópiramisokat emelve-terelve a bevetetlen földekre. Mert azon az őszön senki sem vetett. Szántani — azt még igen. De vetni? Minek? Varjaknak, hörcsögöknek? Halálnak? A Halálnak még érdemes is lett volna: van kaszája. Ő az Isten legelső részes aratója... Öreganyám dünnyögött ilyen mondatokat, isten tudja, honnan szedte, hol, merre lelte, isten a tudója, miért és minek talált rájuk. S pont akkor! Amikor megnőtt a hó, amikor fölénk nőtt az éjszaka is: széllel, faggyal, csattogó mennybolttal. Mi kell az élethez? Az élethez mi kell? Mozgás, mozdulatok? Valamit fölemelni; széket, padot, asztalt. Valamit megmozdítani, odábbtenni. Kést? Tányért? Szelet kenyeret? Vagy kenyeret szelni? Vászonabroszból kibontott cipót? Levegőt szelni? Csak szeletelni? Szelet szeletelni? Vagy a semmit? A szétlőtt templomtorony roncsgerendái érezték meg ezt a leghamarabb azon az éjszakán, mert a hó és a szél súlya alatt beroskadtak, egymásba reccsentek, s a részeges harangozó álmából fölriadva jajgatni kezdett. — Istenem, mi Istenünk — hadarta —, mentsd meg a tornyot, a lengő csillagot... — De Isten orcája másfelé fordult, emberibb tájakon legelészett tekintete, mert elfárad ám az Isten is a mi nyomorúságaink szemlélése közben. A torony tehát leroskadt, s a mélybe zuhant; csak a csülag himbálózott, fennakadván a villámhárító drótjának egyik 114