A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Dobos László - A néma

E táj részei ránőttek a néma testére: a folyó szigetei, az almáskert, a vízimalom-maradványok, fűzóriások, madárösvények, felhőnyi nyárfakoronák — mind régi születésű. Van egy közös titkuk: a csend. A néma a csend szélén születhetett, s azóta egyfolytában jön, hozza-hordja élete gyermekidejét. Kérdeztem tőle, mi van a csend határán bévül, mi van ott, ahol soha semmit sem hallani?... Nem értette, nem tudott válaszolni mozdulatokkal sem... Megbillenne a természet egyensúlya, ha messzire távolodna innen, eltűnnének a reggeli harmatösvények, elváltozna a hajnalok hangja: Hadradabaraba... Földdé mosódnának a keresztbe-kasul kis utak is. A szeme született először a némának, aztán a keze: tapintani tud és látni. Útjában megremegnek a növények, vadak vonulnak így lesre vagy szerelmi éhséggel, ujjhegyeivel állandóan érint valamit: fák törzsét, növények szárát, virágok tetejét, falak szélét, s ha nincs közeli fogózó, addig topog, amíg valami tárgyhoz nem ér - látásával és tapintásával minden pillanatban meg akar bizonyosodni, testéről, életéről, a nagy csenden kívüli vüágról... Figyelme szüntelen a megbizonyosodást keresi: esték jöttével odaáll a vendéglő vagy az üdülő lámpái alá, s nézi a világosságot, a halálukba rohanó bogarak és lepkék utolsó szerelemvágyását. Esős éjszakák vagy harmatos reggelek után sokáig guggol, és motyogva nézi a csigák kövekre nyálazott útját. Soha sincs egyedül, amint lábai elől mesébe foszlanak a ködkutyák, valódiak tűnnek elé — három rozsdabarna méregzsák. Mindig előtte jönnek, földhöz és lábhoz lapulva, gazdájuk helyett is hallgatózva, szimatolva, vizslatva. A kutya ükapák valamelyike még vad lehetett, a néma talán tudja is ezt, de el nem mondhatja, mert az a néhány mozdulat, amivel a világot mutatja, ehhez kevés. A kutyák szőrükkel érzik a néma mozdulatait, megkövülnek, ha megáll, csupán fülük görbül előre: kutyaszobrok emelik fejüket. Parancsolni tud a kutyáknak, könyökének, kezének, vállának egyetlen mozdulatával — és mozdulatlanságával. Ezt sem mondhatja el, a parancsolást, az arca ilyenkor megnyúlik, elkövesül, számára ez lehet a félálom állapota, amikor azt hiszi, tud beszélni, embereket láthat maga előtt, akik hallgatják, mit mond, talán ezekben a pillanatokban érzi magát erősnek, magabiztosnak, érzéseinek talán ez a legmagasabb hőfoka — a parancsolás... Olykor három gyöngytyúk is jön vele, azok úgy körötte, előre, hátra, 10