A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988

Fülöp Antal - Ki szállhat velünk?

kárörvendés előzte meg. A takarítónő seprűivel, rongyával bejárta az iskola minden zegét-zugát, lement a pincébe, fölment a padlásra; a tanári kar lefojtott lázban élt. Léri ezalatt tornaszereket leltározott, kifogástalanul, bámulatos kedéllyel. Úgy tűnt, tudomásul sem vette a fölgyülemlő ellenszenvet, amely körülötte egyszerre hűlt és hevült. Bosszantó módon újjávarázsolta a szertárat, a krikettlabdák, gerelyek és húzórugók, egyszóval minden pontosan helyére került, s ezt még csak tetézte, amikor a tanári szobában egy körlevél kópiáját a fésűjén zümmögtetve, az élettanos kollégának — aki éppen szalonnás tízórait evett — föltette a kérdést: vajon lehetne-e a darazsakkal ilyen módon szót váltani? „Mit képzel ez?" — kérdezte magától Zab, s helyéről fölállva telefonált, hogy megsürgesse a járási kiküldött jövetelét. Most végre itt volt! Zab az épület előtt várta, krómozott malackáját a zsebében forgatva. A kiküldött bordó irattáskával, ballonkabátban szállt ki a Tátrából. De rövidre nyírt haja, meg ahogy puha mokaszinjában könnyedén, már-már hanyagul — mintha épp csak egy büfébe térne be — jött be az udvarba, talán még fütyürészett is, és harmincévesnél sehogy sem lehetett öregebb, mindez egyszeriben kibillentette egyensúlyából Zabot, aki erre az alkalomra becsületesen fölkészült. — Beck vagyok — mondta a kiküldött két ujjal érintve Zab tenyerét, de meg sem állt, úgyhogy Zabnak önkéntelenül is járás közben kellett elhadarnia a nevét. Eközben egy befejezetlen sasszéval — maga sem nagyon tudta, miért — megpróbálta léptét Beck járásához igazítani, de ritmust vétett, és megbotlott. Beck tekintete elsiklott fölötte, inkább a diófán csüngő madáretetőre nézett. — Nos — kérdezte elterelőleg —, hogy van az eretnekünk? — Remélem, ezúttal sikerül megszabadulnunk tőle — felelte Zab, s az ajtó üvegén föltűnő alakjuk látványa — egymás oldalán — némileg kárpótolta. A tanári zsongott, majd elnémult, amikor beléptek. A hosszú zöld asztalon bronzban révedő Lenin-szobor körül a tanári kar trónolt a kárpitozott széken. A beleélés csodájaként a vállakon már megjelentek a talárok, és súlyosan redőztek alá. Fölöttük kandi fejek — imbolygó léggömbök — lesték az ítéletet... A tantestület fele nőkből állt, és Zab feléjük fordulva készült felmondani a megnyitó beszédet. — A kiküldött elvtárs megjelent közöttünk... Beck leintette, majd a fogasra akasztva kabátját, ledobta magát az első fotelba. Kért egy hamutartót, és Zab remények közt állapította meg, hogy 108