A szabadság szomorúsága – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980-1988
Duba Gyula - A viharok időszaka
w testével szorosan hozzásimult. Szorongatott helyzetből és nagy veszélyből menekülünk ilyen elemi erővel a szabadulás és oltalom felé. A férfi úgy helyezkedett el, hogy az asszony minél jobban hozzábújhasson, és jobb kezével gépiesen simogatta az arcát és a haját, hogy megnyugtassa őt. O sem beszélt, nem is nyugtatta szavakkal az asszonyt, felindulásában erősen dobogott a szíve, és már csak arra gondolt, hogy a felesége ne féljen és ne szenvedjen. A villámlás ritkulni kezdett, de a villózó fények közötti szünetek megnyúlásával együtt erősödött a szélvihar. A tornádó által mozgatott levegő tömegei állandó zúgással rohantak a vidék felett, mintha sűrű egymásutánban szuperszonikus repülőrajok húznának el a nyaralóház közelében. Valahol ablak tört: az erős morajba egyszerre üvegcsörömpölés zaja vágott bele. A teraszra nyíló, könnyű ajtó kerete és körülötte a négyzetekre osztott üvegfal ijesztően kopogott és időről időre hallhatóan megremegett. A teraszról hirtelen erős csattanás hallatszott, és valamilyen könnyebb tárgy tompa koppanással az ajtó üvegének repült. — Feldöntötte az asztalt a szél — mondta a férfi habozva. — Ki kell mennem, mert ha az ajtónak vágja valamelyik széket vagy magát az asztalt, betöri az üveget és összetöri az üvegfalat... — Ne nem mehetsz ki — könyörgött az asszony, és még erősebben szorította. — Nem engedlek! Óvatosan lefejtette magáról az asszony kezét, és odasúgta. — Ne félj! Mindjárt jövök. A széllökések pillanatnyi szünetét kivárva gyorsan kinyitotta az ajtót, és a teraszra lépett. Vadságában és pusztító ereje félelmetességében is nagyszerű es megrendítő kép fogadta. A táj megszokott nyugalma őrületes mozgássá változott: a tömör és rohanó záporban repülni látszottak a fák. Az antennatorony néhány méteres kilengésekkel hajladozott. A környező házak táncolva kavarogtak, és eltűnni készültek a viharban. Minden szállt, csúszott, görgött és örvénylett. Másodpercekbe került, amíg a férfi rádöbbent, hogy mindez részben érzéki csalódás, mert az apokaliptikus zűrzavar közben azért minden a helyén marad. Csupán a kisebb tárgyak változtatták állandóan a helyüket: a vadvirágcsokor rátapadt a falra és szétszóródott az asztalról. A tarka törülköző a terasz oldalának betonrácsára csavarodott, és nagy ropogással zászlóként lobogott, míg a narancssárga fogmosópohár pingponglabdaként pattogott egyik sarokból a másikba. Az ajtó üvegének is ez repülhetett. Szurokfekete volt az égbolt, és az utcai lámpák fénye reszketve és vergődve tűnt el 102
