Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

az Irgalom, címlapjára: „Az első embernek, akit irigylek". Először megdöbbentem, aztán megértettem. Ezzel és itt egy életforma kapott nyugtát és szentesítést. Néha azon kapom magam, hogy én is irigyelni kezdem ezt a stószi létformát, mely hites életformát teremthetett. Életformát és — legendát. Stósz előbb lett legenda, mint. valóság. S tosznak legen dává azonosítása ma már sztereotip sablon. A különös, a rendhagyó fantáziát mozgat, legendát időzít. A legenda is valóság, de képzetvalóság. A legenda torzít és szépít. Stósz ,,a magyar irodalom egyik legszebb legendája", olvashattuk egyszer felsőfokon. Ezt így könnyebb leírni és elfogadtatni, mint a valóságot kitapintani és meghatározni. Legendák nem véletlenül keletkeznek. A legendát a valóság teremti, akár a mesét. Ha nincs megfelelő valóságalapja: szappanbuborékként pattan szét. De a legenda visszahatón meg is változtathatja, meg is hamisíthatja a valóságot. Legendát valóságától elszakítani nem lehet. A stószi legendát és a stószi valóságot többen próbálták már szembesíteni és egyeztetni. Minden a két tényező helyes arányításán múlik. Ideje, hogy a legenda alanya és tárgya is szót kapjon. A legenda mint képzetrealitás kényelmesen elterpeszkedik a sémában, vagy képzeletet, kulisszákat mozgat, ez pedig fokozással, ellentét-felnagyítással jár. A felfokozás viszont lefokozás nélkül elképzelhetetlen. A gyújtópontot parányira kell szűkíteni, hogy a kisugárzás erejét annál plasztikusabban lehessen érzékeltetni. Itt van mindjárt a legenda földrajzi pontja: Stósz. A legenda szerint falu, holott nem az. És ezt nem a lokálpatriotizmus mondja. A faluképzetre a legendának van szüksége, hogy az ellentéteket: kis falu — szellemi gócpont, annál jobban kidomboríthassa. Stósz 13. századbeli német település. Az első telepesek a bányák közelében elszórtan laktak. A bányák kimerülésével e települések egyre jobban tolódtak, „stószolódtak" össze le a völgybe, innen a név: Stósz. Lakóit a környékbeli magyarok mántáknak nevezték. (Beszélgetve a mecenzéfiek és stósziak folyton használták a „meint er" [úgy véli] kifejezést, mely az itteni német tájszólásban ,,mánt a" változatban ütötte meg a vásárokon a magyar füleket, hogy most már ,,mántá"-nak nevezzék e németeket.) 8