Fábry Zoltán: Stószi délelőttök
MAG HÓ ALATT - II. Ady-kalendárium - 1. Ady májusi emléke
Forradalomban élt s ránk hozták Gyógyítónak a Háborút, a Rémet Sírjukban is megátkozott gazok. Ady ,,hitei elköszöntek", Ady elért a mélypontra. Májusról többé nem dalol, de élte utolsó májusán, 1918-ban még egyszer számadást csinál, még egyszer feltüzel a „vörös Május": Be nagy dolog volt: A szívem tombolt S agyam amit kigondolt, Mind eskü volt, forradalmas, A vörös lobogóra. De „elgyöngültek a valók" és „Ezt már nekem, Ezt a májust .. . Sohase adják vissza". A háborús valóság — „megátkozott gazok" diadala — megbénítja. Vörös a mostani Május, de ágyútöltelék-proletárok vérétől vörös: „Óh mostani Május, / Szörnyű és szörnyű, / Véres vagy és vörös: Gyalázataidat nem fogom / Lelkemre nagyon venni, / Haljon meg, aki halni való, / de éljen az öreg cseresznyefa, / Milyen virágos és szép / S nem vétett senkinek, / Háborút sem izent." A háborúban és háborúval megcsúfolt ember kegyetlen elítélése ez: a költő itt önhúsába tép, nem embernek, csupán a fának, a szépségnek, az ártatlan természetnek koldul kegyelmet. Az ember eljátszotta jogát embercserélő májusra, zöld tavaszra. Ezen a ponton a költő pesszimizmusát, sötétlátását csak a változás, csak egy új május „embercseré'ő" ereje cáfolhatja meg. S május ma — szabad. De addig? Tegnap és sokáig Adynak volt igaza. Megérzése évtizedekre igazolódott. Ne felejtsük el: a tilalmas májusok, a véres májusok, a májusi halottak hatványozódón még csak 1918 után sorjáztak. A reakció országaiban nem tűrtek többé májusi felvonulásokat, és 1929. május 1-én Berlinben 22 halott vérzett el e tilalmas májuson. És aki beléjük lövetett: Zörgiebel volt, a szociáldemokrata rendőrfőnök! Ennél nagyobb pofont május elseje csak 1933ban kapott, amikor Hitler önmagának sajátította ki a nemzetközi munkásszolidaritás napját. Akkoriban írta a Weltbiihne: „Ha az ember a háború utáni Németországról nem 58