Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

A VÁDLOTT MEGSZÓLAL

ez a gigászi gépezete, amit nácizmusnak neveztünk, úgy látszik, utolsó győzelmét abban élte, hogy saját arculata hasonlóságára formálta át a megtört, győztes és bosszúálló Európát. . . Érdemes volt nekünk megélni a többit, és nem lett volna jobb, ha meghalunk? . . . Érdemes volt-e túlélni, amikor életünket ismét az etatizmus és nacionalizmus bilincsébe szorítják, amikor a világból szinte már nem is hiányzik a szabadság, az emberi méltóság szelleme, amikor már úgy látszik, senkinek sem fáj, hogy nemcsak a sajnálkozás pusztult el bennünk, de az érzék az emberi arányok iránt." Munkás írja: „Ami nálunk történik, arra még nem volt példa. . . Hogy mi kiközösíttessünk a népek nagy családjából, ki hitte volna? Akik ma visszautasítják a magyar nyelvű demokratikus és antifasiszta dolgozók munkáját, holnap be fogják látni, hogy egy közös cél csak közös erővel valósítható meg." Pedagógus írja: „A nevelés kérdése: a jövő embersorsa, és ezzel törődnek a legkevesebbet. . . Ha nem szakadnak le a korlátok, miket oly nagy lendülettel építenek most fel a régi fasizmus szintén nyájjellegű szisztémája helyébe, akkor lassan visszatér minden szörnyűség, miket a hitlerizmus oly szakszerűen kitenyésztett és amivel oly hathatósan megfertőzte a világot. Annyi hit, eszme, remény hullott a semmibe, olyan förtelmesen rút tanulság mered felénk a mából s a várható közeljövőből, hogy már csak a káosz csömöre az, amit még remélni vélünk. Néha ott vagyok: jobb lett volna, ha egy bomba zúz össze, s akkor nem tudna, nem látna többé az ember semmit." Költő írja: „Apám öngyilkos lett, családomat kiirtották . . . Májusban tértem vissza a deportációból, hogy minek, a fene tudja. Mindenben csalódtam, mindent megutáltam. Jobb lett volna elpusztulni az internáló tábor poklában." 421