Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

ANTISEMATIZMUS - IV. A kritika árnyékában

vallottak és fogadkoztak. És ez jó jel volt. Valami rossztól akartak szabadulni. De amikor egy füst alatt tévelygéseiket másokra próbálták hárítani, akkor ez rossz jel volt. Bűnbakot kerestek és találtak. És ez a bűnbak a kritika és a kritikus lett. Ha az egyívású kritikáról lenne szó, még igazuk is lenne. Az a kritika, mely a sematizmust, a személyi kultuszt igenelte, igazolta és sugallta: egygyökerűen egyazonos a sematizmus műveivel. Kölcsönösen egymást erősítették, hitelesítették és ezért most szemrehányóan csak egymást vádolhatják. Amikor azonban a vádaskodást a kritika egészére terjesztik ki, akkor elvetik a sulykot, és ezért a kritika védelmében és nevében szót kell kérni. A vita folyamán kitűnt, hogy ezen a földdarabon, tehát Pozsonytól Királyhelmecig, a Dunától a Tátráig, a mi irodalmunkban minden rossznak, bajnak oka a kritika. A kritika, mely itt nincsen, mely sohasem volt, és mely e beállítás szerint most már nem is lesz. A kritika ellen — — kizárón — nemcsak visszafutón, de előreszaladón is védekezni kell. A tudat alatti elővédekezés prevenciójaként a kikapcsolási kényszer önműködőn funkcionál. És most egyszerre az a paradox helyzet állt itt elő, amikor egy nem létezőt, egy kikapcsolt valamit kell nemcsak létezővé, de bűnné és így bűnbakká avatni. A megállapítások többsége szinte egyhangúlag próbálta bizonyítani, hogy itt nálunk kritika tulajdonképpen nem is létezett még, a kritikus erre mifelénk valami elsorvadt, elkorcsosodott kreatúra, akit ember- vagy írószámba venni valójában alig lehet. . . Hogy mondjam tovább? Csapjak át a magam oldalba bökő hamleti monológjába — lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés? —, és kérdezzem: nofene, ugyan mi voltál te itt vagy négy évtizeden át? — mert, íme, most már magad sem tudod, mi vagy, mi voltál: fiú-e vagy lány, azaz kritikus vagy nem kritikus? Mi a kritikus? Tényleg csak kinullázható, félreseperhető kísértet? A kritikus nálunk a legenda tartozéka. És nem most először. Lapozzuk vissza az éveket. Álljon itt — lerövidítve —, amit a Magyar Napban 1936. augusztus 9-én A kritikus és legendája címen írtam: 362