Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Óndra Łysohorsky, a lah költő

nyelve bizonyosságát. Amit Bezručnál a nyelvhalál víziója nagyít vádló félelmetességgé, azt Lysohorskynál a nyelvszületés valósága és tudata avatja költészetté. Bezruč őszi táj, téli hideg, kegyetlen hó, szél tépte fák, vihar tépte emberek. Bezruč egy nép, egy osztály, egy nyelv halálsikolya! Lysohorsky: sötét fellegjárás után, tavaszi rét, virágrügy. Egy nyelv születik: egy nyelv életbe kérezkedik, embereivel és embereiben világgá nyújtózkodik! A Bezruč —Lysohorsky különbség: adottsági és alkati különbség. Franz Werfel szerint, Bezruč „akarata ellenére" lett költő. A bányásznyomor, a nyelvhaldoklás szinte kiprovokálta belőle a verseket. Ezért egyszeri, és ezért beszélhetett csak egyszer, hogy utána örökre elnémuljon. Ezt így soká nem lehetett bírni. Bezruč a lázadás és lázítás szinte már önmagát emésztő fehér izzású hőfoka, levelében ezt írja: „Ha még vagy öt olyan verset írok, mint a Marička Magdonová, akkor egyenesen az őrültekházába vihetnek." Egy 1933-as levelében pedig ez áll: „Én fáklya voltam mindig, mely mindkét végén egyszerre ég. Néha felteszem magamnak a kérdést: hogy tudtad ezt kibírni?!" E bezruči önemésztő izzással, üvöltő szomorúsággal, vad, kétségbeesett markolással szemben Lysohorsky szinte elszürkül, ellágyul, elhalkul. És mégis: a hatás, az effektus egy. És ez Lysohorsky költészetének sajátsága, titka és — bája. Lysohorsky a szegényt, a mukást, a kizsákmányoltat — József Attilához hasonlón — az anyja miatt, az ő szemén át nézi, látja és vállalja: „Miért sebez, éget a sebetek engem? . .. / És jajotok miért lettem? /' Mert a szemetekből anyám szeme néz." Dalával és dalában „a mamát hallgatja, a mama énekel.. . Nekem az egész föld az anyám keze". Bezručnál ez az indíték, ez a gyengéd attitűd elképzelhetetlen! Bežruč elkeseredését senki és semmi sem enyhíti. A „csehek Ahasvérusa" a kétségbeesés határán mozog, mint öngyilkosai, tetemrehívó hullái, kik néma váddá, faggyá dermesztik verseit. Zordsága nem enged, nem enyhül. Egy lepke száll a kezére, elhessegeti; „Mit kezdjek én veled?" Az „én" aláhúzva! Lysohorsky az elárvult, girhes macska fejét simogatva, „az elvárt becézés" gesztusát gyakorolhatja, és oszthatja meg minden nyomorulttal, ki éhségtől nyávog s fagyok elől bujkál. Az embertelen világ fenyegető, vádló emberökle itt a kreatu276