Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

MAG HÓ ALATT - Új szlovákiai magyar regények

Petrőcinek csupán a képzeten felgyúlt fantáziája avat ördöggé. A sematizmus törvényes velejárója a túlfokozás. És a túlfokozásé — az elfüstölés, a hatástalanság. Senki sem tagadja, hogy nem léteztek és nem léteznek Lovász-féle alakok, és hogy nem lehet igaz mindaz, amit elkövetett. Nem ezen múlik regényhitele. Ami megfosztja realitásától, az a mód, ahogy Petrőci beállítja, csoportosítja és adagolja. A vér és szadizmus forszírozott halmozása, egy személyre összpontosítása, illetve korlátozása az olvasóban az ellenkező hatást éri el: gyengíti, kisemmizi a tanulságot. Lovász, az eredendő képzet, képlet marad, és e sémában a felhalmozott bestialitás elhígul és visszájára fordul. Petrőci regényét Lovász alakja, a Horthy-szoldateszka szokványképzete vakvágányra tolta. Az a paradox tény állt itt elő, hogy az ördögi ellenfél, a téma szuggerált, majdnem azt mondhatnám: hipnotizált. Az irodalomban ez nem szokatlan dolog. Intő figyelmeztetésekről is tudunk. Hugo Ball — aki a most elhalt Tristan Tzarával együtt alapította és csinálta az első világháború végén az imperializmus, a tőkés társadalom felé nyelvelő értelmiség destruáló, vádoló, komoly gyerekjátékát, a ,,dadá"-t, a zürichi Dada-kabarét — írta egyik 1928-as levelében: „Félek, hogy a gonosz ellenében nem lehet anélkül harcolni, hogy az vissza ne hasson . . . Tudok-e majd olyan álláspontot elfoglalni, hogy az valahogy össze ne essék azokkal a dolgokkal, amelyek ellen fordulok?" Nos, Lovász vérmámora annyira inficiálta az írót, hogy nem tud elszakadni kigondolt, teremtett alakjától, szadizmusától. Bestialitásból bestialitásba lovalja magát, de a végén épp e túlfokozás az, mely e főalakot sterillé semlegesíti, öncélúvá zsugorítja: hatástalanítja. Az eltúlzás eltorzulást eredményezett: irrealitást erősített. Egy kis senki karrierista az író nagy igyekezetében fenevaddá fokoztatta önmagát. Ezt a konstellációt még az is aláhúzza, hogy Petrőci mindent Lovász saját bemondására épít. Azaz: cselekvése rugóit Lovász monológjában kotyogja ki. Ez a belső monológ azonban nem találta el igazi hangfekvését, adekvát hangvételét. Lovász: állandó morfondírozás, és még ennél is több: mintha állandóan egy jelenlevő harmadik személynek beszélne: „mondtam", és a párbeszédet visszaadja. Magáról, de önmagának beszél: 185