Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Stószi előszó

hattam visszanézőn: ,,Könyvekből, írók eszméléséből, ma­gatartásából ismertem önmagamra, feladatomra. Én olva­sóból lettem író, és ma is olvasóként — a nyomtatott betűk révén — reagálok mindenre. A könyv, az irodalom nemcsak a legnagyobb megtartó és őrző tényező (hagyo­mány- és nyelvéltetés), de a legpotenciálisabb változtató erő is. A könyv, az írás véd és őriz, támad és újít. Példája vagyok. Egyformán, mint olvasó és író: változtam, változ­tattam." A változás, változtatás az aktivitás realitása. A legenda képzetrealitása mégis felülkerekedett. A ,,stószi remete" cím és fogalom kiszorít minden mást: ,,70 éves a stószi remete", olvasom a Hétfői Hírek főcímét. A képzetek makacs teremtmények. író, aki nem köz­pontban él, de központig hatón egy életen át vidéken, sőt „falun", kell, hogy képzeletet izgasson, és képzetet moz­gasson. Egy kis bukolika, egy kis romantika, és — az atom­korszakban — kész az egzotikum: a remetelét. Mi jellemzi a remetét? A magány, az elvonultság, az aszketizmus, a puritán örömtelenség és vegetarianizmus. Az elhanya­goltság, a mosdatlanság, a hosszú haj és szakáll éppúgy hozzátartozik e képzethez, mint az elmaradhatatlan tehén vagy — kecske. így tudtam meg például, hogy volt egy kecském, és hogy tehén is akadt, melyet magam fejtem, és etetéséhez a füvet is magam kaszáltam. E képzetet meg­erősítette egy olyan autoritás szava, mint Kassák Lajos, aki perlekedéseink folyamán ,.falusi magányában tilinkozó spirituális tehenesgazdá"-nak aposztrofált. Nos, soha életemben még kaszanyelet vagy tehéntőgyet nem markoltam. Volt tehenészetem — ez igaz. Nagyapám száz holdjából nekem még maradt vagy huszonöt. Amikor édesanyám, a mánta tímár lánya — ez a szent, csak nekünk és miattunk élt asszony — 1925-ben meghalt, betegen egyedül maradtam vak nővéremmel. A gazdaságot, melyre — cselédeket, napszámosokat, fuvarokat fizetve — kegyetlenül ráfizettünk, nővérem miatt tartottam fenn: nagyon szerette az állatokat, különösen a nagyfoltos tehe­neket, ködösen látta valahogy a színeket, ujjával utána­rajzolva a kontúrokat. A szénázásnál amatőrködve néha magam is forgattam a gereblyét, és volt egy tinónk, amelyet csak én tudtam a jászolhoz kötni, és reggel csak úgy ment ki a csordával, ha én is elkísértem egy darabon. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom