Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Antal Sándor

ott állsz egyedül, felséges úri magadban. Látlak. Már látlak. Hogy nő ki a végtelenségből iszonyú formád. Lábad az Érnek a partján beküldi dús gyökerét a föld közepéig, felleges üstököd árnya Párizs szivére borul. Elátkozott földjén korcsfajtád bitangul tagad még, előtted reszketve fúrja mégis homokba véres fejét, Ki általvert szívvel és vérező szájjal fújtad a kürtöt siket fülekbe, hogy ébredjünk fel az ítélet előtt; ki vértanú kézzel, utolsó haragvó erőddel verted a gyásznak fekete posztóval borított dobját; apostolnak, kit ők nem akartak, halottnak, kit betemettek; ki vagy: a halál kapuját is áttörő tűzlobogó, forrása örök pokoltagadásnak, élet indulásnak, egymagad: test meg a vér, egymagad: bor és kenyér, eldobott szemfedőd vérfoltos fátyol halódó népednek vonagló testén magad vagy rügyező fejfa, jövendő, igéret egy bűnbefúlt ország gyásztemetője felett. 39