Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Antal Sándor

AZ OSZLOP Az égig szökött fel bennünk a Földnek életerője, hogy állunk összefonódva, teremtés summája: glóriás oszlop. Felhő koronázza be főnket, és boltívei a nagy kupolának a mi vállainkon eltámaszkodának. Gyermekeink, belőlünk kibomlott szépségek, mulatnak a talapzaton, örökké harmatos, gazdagon fonatos, dús füzérlánccal, amelyben együtt van minden édes gyümölcs és minden kéjes zamat és minden illatos ámbra és minden megcsudált álma embernek, kit az öreg Föld kezdettől nagynak és dísznek megtermett. Könnyen és büszkén tartjuk az égnek a terhét, míg hited meg nem inog. Amig szeretsz, s amig szeretlek, csak addig van élet a földön. Egy remegés, egy tántorodás csak, karod ha rólam leválni akar: végem és véged. És vége fölöttünk és bennünk az égnek, alattunk és bennünk a földi világnak. Derékban törik el az oszlop, mindeneket megrázó nagy zuhanással szakad le az égbolt egy temetőre. 26