Rejtett ösvény – Csehszlovákiai magyar költők, 1918-1945

Kolmós Aladár

t A NÉMA ŐRÜLT ARCA Akkoriban szomorúság fojtó ecetje égett bennem, s én csókot akartam, verem-mélyet, sötétet, méregkeserűt, eloltót. A vonat rohant a tág világba. Mint összeszaladt őz-csapat, füleltek az erdőkön a fák, kinyújtott nyakkal. Az utasok szundikáltak. Csak én, senki más, csak én láttam elszörnyedve, hogy alant, a föld mély fenekén, a dombok alól, az erdő alól, a csendes falvak alól, a ringlispíles város lámpás kocsmái alól egy szörnyeteg arc, sírbolti szemekkel, vakon az égre bámul. Egy néma őrült arca. Ráismertem: ő volt... A vonat ablakábul ijedten, titokba lestem. Játszott a szörnyeteg. Láttam: pukkadt pofával nedveket fúj halni vágyó gyökerébe a fáknak, és míg kelletlen s bosszúsan ki nem rügyeznek az ágak, csak fújja gonosz vigyorral a nedvet szüntelen. És láttam akkor: a városokat, a háborút, a szerelem dühét, a férget, gólyahírt és engem: ő fúj minket egyre, a néma őrült, mintha csak szappanhabokat eregetne, 193