Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Prológus

Ami nagy, csak lassan múlik. Századokon át haldoklik, de végleg nem halhat meg. Non omnis moriar. Mert a késő utód néma bámulattal és áhítattal gyűjti össze a mult hulladékait, hogy a jelen törpeségében tudjon valamin lelkesülni, képes legyen őt valami a mult erejével a jelen gyöngeségei fölé emelni. Akinek gondolatai a multakba szállanak vissza és azokon lelkesül, azokból tanul, azokhoz próbálja szabni a jelen okulásait : boldog az, mert annak két világ a birtoka. A körülöttünk még romjaikban is kiáltva beszélő sok várrom szava e másik világba vezet bennünket. Mert a régi várak élete egy egész világot keretez be : őseink most is oktató, bennünket körülsuhanó, fejcsóváló

j tanácsoló világát. Összeszedtem e régi világ beszélő kődarabjait, melyeket az egykor büszke s hangos fényben tobzódó, most huhogó baglyok szomorú tanyáját képező szlovenszkói várak romjai között találtam. Nem tartanak igényt e leírások oknyomozó, vagy forrásmunka jellegre. Porszemek és morzsák azok. De hiszen a porszem is csillog ha az ősök iránt érzeti szeretet s érdeklődés meleg napsugara esik reája és az itt-ott ellesett regeszerű morzsák is összeszedve, a multak hű és tanulságos képét alakítják ki. Semmi más célom nincs tehát ez írásaimmal csak az

) hogy meleg szívvel meg akarom fogni az olvasó kezét s vezetni szeretném őt a magyar mult csodálatosan marasztaló tájaira e szóval : — Jöjj testvérem, magyar vérem és gyönyörköd= jünk a régmúlt szépséges képeinek nézésében. Meglásd felüdülsz, u j erőre kapsz ! Vegyük hát kezünkbe a vándorbotot és kérjünk bebocsáttatást az egyes várak kürtölő istrázsájánál. Kezdjük utunkat keleten.