Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Beckó

néha Sťibor az uradalom egyik részén, Dobrochna meg a másikon korbácsolta a jobbágyokat. — Óh jaj, hová legyünk 1 — sóhajtoztak a népek — meglássátok, az ördögnek adták el ezek ketten lelküket. Tudod ezekről a sötét állapotokról az egész vidék, tudott. De aztán ha vígságos úri sokadalom jött össze Beckó várában, akkor már csak ennek fényéről és zajosságáról beszélt három vármegye. Mint mikor például Stibor egyetlen fiának Imrének, Zéchen Katalinnal kötött lakodalmát ünnepelte itt. No hát ez aztán világra szóló dáridó volt : egy teljes évig tartott az. De mindjárt az első napon kellemetlen incidens történt. Síibor kedvenc vadászkutyája szűkölve rohant be az étkező vendégsereg közé : valaki meg ütötte. Síibor éktelen haraggal ugrott föl székéről. — Ki tette ezt 1 ? Mátét, az egyik öreg szolgát hurcolták elő s ez be is vallotta: — Nagyuram, véletlenül esett rá kezemből egy hasáb fa a kutyára . . . — Elhallgass 1 vigyétek és dobjátok le a sziklák pereméről a mélybe. Nem használt ott semmi könyörgés és a vendégek közbenjárása : a hűséges szolgálatban megőszült cselédet vitték. De a rémületes mélység széléről felhangzott Stiborig az öregnek sikoltó szava : — Átkozott légy Stibor e gyikosságért 1 Egy esztendőn belül követni fogsz ezen utamon . . . Dobrochna azonban rikácsolta az ablakból : — Hallgattassátok el .. . taszítsátok már 1 E rémtetnek évfordulati napján még mindég állott a lakodalom. Stibor fáradtan s mámorosan a várkertbe ment s ott egyik kőfal árnyában ledőlt a gyepre, elaludt. A fal hasadékaiból kigyó mászott elő és az alvó főúr mindkét szemét kimarta. Stibor őrjöngve, ordítva, vakon sza'adt a kigyó elől s midőn ama helyre ért, hol még sötétlett Máté vére, elvesztette lába alól a talajt: lezuhant, szörnyet halt. A szegény öreg szolga átka pontosan beteljesedett . . . — 413 -