Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Gács

tében, amely család mosť kétszáz év ufán isméi beülhefeťť a szépséges várral megszaporodofť gácsi uradalomba. Nem leheť háf csodálkozni azon, hogy a megifjodott, erejében pompázó várra Thököly Imre kuruckirály szemei vetett. Azonban az akkori várúr Forgách Ádám, minden kertelés nélkül kijelentette : — Nem adom a várat törökgyártotta király úr, mert az Lipót törvényes királyunk ügyét szolgálja. — És ha elveszem ? — nyomta meg a szót Thököly. — Hahaha 1 . . . Mást e kacajnál nem felelt Forgách Ádám. De aztán meggondolta, hogy mégis csak kár lenne a család méltó büszkeségét képző várnak talán sírját ásni, vagy legalább is az ostrom rombolásainak s kétséges esélyeinek kiszolgáltatni. Oly rendeletet adott hát Makkfalvai János várkapitánynak, amely megtartotta a káposztát, de a kecske is jóllakott. Azí mondotta : — Hallod-e János 1 Kiszolgáltatsz tudtomon kivül Thökölynek három ágyút. Ezért bajod nem lesz. Mert gondoskodom róla, hogy az illetékes körök erőszakos sarcolásnak vegyék a dolgot. Úgy is lett. A vár akkor kikerülte az ostromot, de nem II. Rákóczi Ferenc idején. A nagyfejedelem kurucai hosszan s hevesen vívták a várat, de nem birtak vele. Csak midőn már az egész vármegye a máriás zászlót lengette, akkor hódolt meg önként az erősség Rákóczinak. Igaz, hogy szárnyaszegetten és megtépázoíían. A szatmári békekötés után Gács vára elvesztette erőditményi jellegét. Száz éven keresztül halódott így, de aztán s azóta hatalmas négyszöget alkotó és teljes épségben fönnálló palota alakjában ma is a régi magyar kultúra s a mozgalmas mull egyik kiáltó jele, látványossága és monumentuma — mosíanságosan kaszárnya mivoltának dacára. — 330 — 17