Dienes Adorján: Regélő romok (Rozsnyó. Sajó-Vidék, 1935)

Vinna

— Úgy van húgom — felelťe mosolyogva Isťván — ördögíől jussoltam, de ezt az ördögöí Eördögh Jánosnak hivták, iff élť a 15. században és közös ősünk ő. — Úgy igaz. Volf ilyen nevű ősünk. — Na lásd húgom s lássáťok ti urak, így vagyok én rokonságban, cimboraságban és összeköííefésben az Eördöghökkel. Nem kell háť azéri midjárí az ördögökre gondolni, ha magányomban a ťermészef fiíkaival szereíek foglalkozni. Mosť pedig légy kegyes kedves húgom mai örömnapunkon a háziasszonyi ťiszťeť befölfeni szegényes hajléb ómban. Trombita harsant és az étkező terem ajtai megnyitottak. A vendégek nem győztek magukhoz térni csodálkozásukból ama sok pompa és gazdagság láttára, mely eléjük tárult. Az asztal roskadozott az arany-ezüst evőkészletek, a legfinomabb velencei üvegáruk és drága francia porcellánok súlya alatt. Az inasok aranysujtásos libériába öltözött serege a legkülönfélébb és legritkaságosabb ételeket szolgálták fel. Volt ott tengeri pók, kolibrimadár, teknősbéka, structojás, medvetalp, zergegidó gerince, citromos halikra és sok déli gyümölcs. Aztán meg a borok. A szolgahad szorgalmasan töltögette Tokaj gyöngyöző nedűjét, Eger bikavérét, Provence tüzlevét, Nápoly ámbrás illatú lacrimáiát. Az étkezés alatt pedig rejtett helyről lágyan s andalítón hangzott valamely nagyon bájos muzsika danája. Wesselényi és kísérete kitűnően érezték magukat, szó sem esett holmi bűbájosságról : hiszen ez az Eödönffy István dúsgazdag és szíves magyar vendégszeretettel átitatott várúr, aki nem elégedett meg azzal, hogy az urak vígan laktak asztalánál, hanem midőn úgy esthajnalkor fölkerekedtek, még mindeniknek iszákját is megtömette az ételek és italok bőségével. A kiséret urai víg danolászás közben haladtak előre. Már elhagyták Nagymihályt és a mocsaras síkon Terebes felé igyekeztek lovaikon, hogy ott megháljanak. Azonban, mennyei Atyám ne hagyj el 1 egyszerre csak a holdascsillagos égbolt dacára isszonyatos orkán s vihar kélt és a sötét felhők méhéből hátborzongató gúnykacaj szelte át a léget. S ezzel egy időben a kíséret minden tagja és Wesselényi maga is dacára a bőséges lakomának, hirtelen kinzó éhséget és szomjúságot éreztek. - 111 - (|