Ozsvald Árpád: Oszlopfő
A nagy sási kígyó
A NAGY SÁSI KÍGYÓ — Vedd ki, anyám, vedd ki kebelembe búját, Kebelembe búját, a nagy sási kígyót! Szívem szorongatja, piros vérem szíjjá. Gyenge derekamat má átalszakajtja. (Népballada) Nem lehet, már nem lehet feküdnöm hajnali gyenge fűre, zöld kígyó szorítja mellemet, rám borul a mindenség vaskupolája, táltosok lova tiport meg, anyám keze se segíthet, bordáim között nádak hegyes tőre — fájdalom. Mészkővé merevül gerincem, évek óta épül a páncél-sztalaktit, fájnak a lassuló mozdulatok. Szitakötők borostyánkőbe zárt szárnya, éneklő kabócák, lófejű sáskák, szemölcsvesztő szöcskék üres kitinváza nem emelhet immár a magasba engem. Nem lehet, már nem lehet fürödnöm erdei kristály-tóban, belé ha ugornék, szívemet a mélység jeges marka roppantaná széjjel, aranykacsa húgom hangtalan sírással nem jönne el hozzám, nem bukna le értem, halak sem dobnának hullám ezüstjére, hullám ezüstjére, Napnak udvarára. 88
