Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

magyar honvéd vagyok és lemaradtam a csapatomtól* irányitást kérek. — Magyar és honvéd és szívességből ugatsz, te gőzkenguru ? Mire tettél le esküt? Nem arra, hogy zászlódat soha el nem hagyod? És az első lucki csapszék annyira meghülyített, hogy amiatt hazáról, harctérről, mindenről elfeledkeztél? Gondoskodom róla jorksi disznó, hogy a harctér legveszedelmesebb pontjára kerülj és lehullj a fűbe. Ott a helyed érett tök. Őrmester szagolja meg a pofáját neki! Az őrmester szagolgatta a szájamat és azután leadta szakértői véleményét: — Csak bort, sört és pálinkát ivott. — Bezárni reggelig, addig kijózanodik. így tudtam meg, hogy be vagyok rúgva és két perc múlva már a folyosó másik végén lévő börtönben kuksoltam libáimmal együtt. — Libáim, libáim, — sóhajtottam, amikor a börtön küszöbét átléptem. De a börtön ajtaja nem csapódott be mögöttem, mint az ezer más Írásban történik. A börtönnek ugyanis nem volt ajtaja. Elég ajtó volt az a szuronyos őr, aki a börtön előtt sétált és a foglyokat szemmel tartotta, hogy azok a minden rács nélküli polgári ablakon át le ne ugorhassanak az emeletről. A könyvtár legnagyobb terme volt a börtön, ahol koldusokon, cigányokon és rajtam kivül a két szerencsétlen liba is terpeszkedett. Kétségbeesésemben tenyerembe hajtottam őszülni kezdő fejemet és úgy üldögéltem. Egyszer csak megráz valaki. Hátranézek, az egyik koldus volt. Integet, hogy nézzek a libákra. Odanézek és rémülten látom, hogy az egyik dögledezik. Kétségbeesetten rohantam hozzá, felpeckeltem a csőrét és a gyorsvonat sebességével köpködtem a torkába. 9S