Nyitrai írók könyve (Nitra. Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1935)

kőfolyosóit, úgy érzi, hogy elpusztul, elvész a külső világ forgatagában. Azért e'rebeg térdig érő jeruzsálemi rózsafüzérén jó egynéhány Ave Máriát. Pár napra rá végiggördült a klastromi úton egy szürke paripás kocsi s megállt az elzárt porta előtt. Temetni jöttek ima, zsolozsma, circumdedérunt nélkül... Bekövetkezett a gyászos temetés. Elhantolás, temetés, keserves zokogás, hulló könyzápor között. Mint holt árnyak bolyongtak a kongó folyosókon. Rettegve, szívszorongva várták a rémes, örjitő pillanatot, mely kiszólítja őket kedves fészkükből úgy, hogy soha vissza ne térjenek. S ez a pillanat is elérkezett. Kíntfakasztóan belemarkolt háborgó lelkükbe a marcangoló fájdalom, midőn a csengő szava utoljára hivta őket a közös imához. Támolyogva osontak a templom boltivei alá, térdre rogytak az oltár előtt s végső imájuk nem szavakból állott, hanem a megtört, cafatokra tépett sziv keserves könnyözönéből. Elcsukló sóhajok, lelkettépő jajjszavak foszlányai zsongtak a templom boltivei alatt s ezeknek tompán visszaverődő hangjai temették a pálos lelkeket. Elbúcsúztak a sírbolt fülkéiben nyugvó rendtársaiktól is, kik boldogan álmodják csöndes álmukat s nem látják a rend haláltusáját. Csak Özséb páter váltig erősítette, hogy ezek is megmozdultak e percben sötét sirlakukban. Még egyszer összegyűltek a hosszú folyosón, hogy egymás nyakába borulva forró öleléssel, testvéri csókkal váljanak el egymástól a viszontlátásra — amott túl a csillagokon. Bocó András nyitotta meg a szomorú menetet. Még egyszer visszanézett a pusztuló tanyára, hosszú, forró csókot nyomott az ajtófélfára, utána a többi s fölszálltak a rájuk várakozó falusi kocsikra, hogy örökre búcsút mondjanak az immár néptelen tanyának. A falu apraja-nagyja összecsődült s szivszorongva 99*