Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

házban volt a műhelye. Köszönt, és kicsomagolta a szerszámát egy székre. — Nem is tudtam, hogy beteg, Bodák úr, csak most mondta Lovák néni, ahogy lejött értem. Ja, persze, azért nem láttam olyan sokáig Bodák urat. — Iván fel akart ülni az ágyban. — Ne, ne, csak tessék úgy maradni, kényelmesen. Amikor már javában szappanozott, Lovákné is besomfordált a szobába, megállt egy szegletben, onnét nézte ravaszkás mosolygással Ivánt. Ahogy Braun elment, sietett mindent megmagyarázni. — Nem akartam, hogy ilyen szőrösen lássa meg Bodák urat. Bizony, vigyázni kell a nőkre, azok szeretik a sima arcot és az élesre vasalt nadrágot. Először Lengyel tanácsos látogatta meg Ivánt, délfelé pedig a felesége meg Mária, Estére Mária egyedül hozta le a könnyű, betegnek való vacsorát. Asztalkendőt terített a paplanra, keze ott mozgott Iván feje körül, Iván elkapta a kezét. — Üljön le, Mária. Tovább akarta igazgatni a kendőt. — Jó, jó, de előbb egyen, mert elhűl. Iván megszorította a kezét, erősen, a fehér ujjak megfeszültek a lágy húson. — Jó, hát leülök, maga erőszakos ember. Az ágy lábához ült, szembe Ivánnal. Sokáig néztek egymásra, amíg Mária meg nem szólalt. — Olyan érdekes így az arca, ilyen sápadtan... nagy fekete szem, fehér arc, fekete haj ... én nem szeretem a szép embereket, maga most olyan szépen csúnya. Iván keze kinyúlt a paplanon, a lány kezét kereste. — Miért nem írt? Mária szeme tágra nyílt. — Hát lehet oda írni? De ha még lehetne, akkor se írtam volna, mert el sem búcsúzott. — Nem volt kitől. Mária elnézett, és felelt. — Ha gondolja ... 108