Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

X

V

I

I Elsiette az utazást Iván, mert még meg sem érkezett Pestre, amikor újra elővette a láz. összetörten vánszorgott be a lakására, ahol Lovákné, amikor meglátta, a szemrehányások bő áradatával fogadta. — Mondtam, hogy ne menjen, Bodák úr! Persze, most beteg, olyan, mint egy nyúzott macska. Ki is hallott ilyet, hogy lázasan útra keljen valaki. Betuszkolta a szobába, hamar befűtött, és lefektette az ágyba, de előbb a kályha falánál melengette meg a paplant meg a párnát. Iván, mint a gyermek, aki rosszat tett, ellenvetés nélkül tűrte az öregasszony zsarnoki gondoskodását. Csak amikor már megmelegedett az ágyban, akkor szólalt meg: — Lovák néni! — Tessék? — Szóljon fel, hogy itthon vagyok. Lovákné az ágytakarót hajtogatta össze, rátette a szék támlájára. — Jó, jó, majd szólok. Fát dobott a tűzre, letörölte a poros asztalt, és vizet készített az éjjeliszekrényre. Iván megint megszólalt. — Lovák néni! — Jó, jó, megyek mindjárt, korán van még, fel se keltek még. Kiment. Iván féloldalra fordult, a szobát nézte, a jó öreg budai bútorokat és az asztalán hagyott rajztáblát. Minden a régi helyén állt, a papirosok se mozdultak el, csak éppen a dohányt kaparta össze Lovákné egy dobozba. Kopogtattak. Braun jött be, a borbély, akinek az átellenes 107