Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút
Két part közt fut a víz
X VII Éjféltájban, kemény éjszakában civil ruhás rendőrök állták körül Bakos András háza táját. Vagy hatan lent maradtak az utcán, kettő felment a lépcsőn, és becsengetett. Hosszú várás után a szobalány nyitott ajtót, álmából ébredve nem is kérdezte, ki van kint, csak nyitott. Azok pedig, akik kívül álltak, félretolták az egy ingben didergő lányt, és felsiettek az emeletre, a hálószoba felé. A hálószoba ajtaján durván, ököllel kopogtattak, és a feltámadó neszre bekiáltottak. — A törvény nevében ... Villanykapcsoló kattant, ijedt suttogás támadt a szobában, papucscsoszogás közeledett aj ajtó felé. Kívül az egyik detektív durvára vastagította a hangját. — A törvény nevében ... ön Bakos András? A főügyész hangja megremegett. — Igen. — Öltözzön fel, és kövessen a rendőrségre. Bakosné is felijedt erre a szóra. — Az Isten szerelmére, miért bántanak? Kívül csend volt. Bakosné rémült kapkodással szorította testét a csukott ajtóhoz, és mintha a deszkába akarná préselni a szavát, fojtott félelemmel kérdezett tovább. — Mit akarnak? ... Szent isten, beszéljenek ... mit akarnak tőlünk? — Ne kérdezzen, hanem segítsen inkább az urának, mert nincs időnk, ma még sokfelé kell mennünk. Bakos magára kapkodta a ruhát, feleségét visszavezette az ágyhoz, és kinyitotta az ajtót. Visszatért nyugalommal nézett végig a két emberen. 90
