Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

— Készül valahová, Bodák úr? Iván fásultan felelt. — Igen, haza. Az öregasszony csodálkozóvá vált. — Haza? ... Hiszen most jött csak vissza ... — Dolgom van. Lovákné a fejét csóválta. — Dolga? ... Hát hogy lehet egy embernek annyi dolga otthon? — Csak úgy, Lovák néni... lehet... Közelebb ment Ivánhoz, félszeg, keresett mozdulattal nyúlt Iván homlokához. — Hiszen lázas. Így nem lehet útnak indulni. Iván nevetett. — Lehet, Lovák néni... — De nem lehet, Bodák úr... — Megpróbálom, Lovák néni. Az óráját nézta. Felugrott. — Már megyek is ... Az öregasszony tiltakozni próbált, de meggondolta. Eszébe jutott, hogy úgyis hiába lenne. Felsegítette Ivánra a télikabátot. — Hm, nem jó ez, ilyen nyakas ember rosszul járhat... de hát nekem mindegy ... mindegy ... Iván feléje fordult. — Lovák néni!... — Tessék? — Menjen fel Lengyelékhez, még ma ... mondja meg, hogy elutaztam ... hirtelen jött... mondja meg Máriának, a... menyasszonyomnak, hogy nem tudtam már felmenni ... hirtelen kellett mennem ... felmegy, ugye, Lovák néni? Az ajtóig kísérte Lovákné Ivánt, a gangra is kiment utána, és ott állott, amíg le nem ért a lépcsőkön. Hatvanban, az állomáson, mohón itta a vizet Iván. Füzesabonyban újra ivott, és Miskolcon a harmadik söröspohárral hajtotta fel a vizet. Patakon már imbolygó gyöngeség volt, amikor a vicinális állomása felé indult. A dermedt éjszakában csöndesen ügetett a kis vonat, az ablak törött 88