Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

resztette, az egyik forduló homályában összefont karok hosszú ölelését látta. Megismerte a lányt, a kerületi orvos lánya volt. Felment az erkélyre, mert jólesett a cigaretta, és a tánc­terem látványa is vonta magához. A karzaton csak titokban volt szabad cigarettázni. A feljáróajtót kinyitotta, de mind­járt visszahúzta, mert az erkély egyik asztalánál hátra­hajolva látta a szemben lakó táblabíró lányát, a feje az asztal lapján feküdt, csillogó ruhás katonotiszt hajolt föléje, és mámoros szájjal keresték egymás száját. Ahogy vissza­indult a lépcsőn, a pihenőn Mártába ütközött, Mária húgába, amint az egyik egyetemi kollégájával kart karba fűzve ment fel az erkélyre. Iván száját keserűség borította el. — Ne menjenek, várjanak egy keveset, az erkély most foglalt... A kislány arcán a kor kollektív léhasága vigyorgott, amely­ben élt. — Nem tesz semmit, majd kifüstöljük őket... Hat óra lett, mire elindultak hazafelé. Iván elöl ment Máriával. Mária kabátját óvatosan fogta össze a mellén, és szaporán lépett, Iván súlyos, hosszú léptekkel ment a nyo­mában. Fejében az este emléke kóválygott, táncoló párok, Mária, feszülő férfimellek, izzadt tenyerek egymáshoz si­mulása, forró kezek egymáskeresése, Lengyelné, magával rokonszenvez legjobban — párok a folyosón — párok az erkélyen — csók — szerelem — mámor — bűn — bűn — fél­tés — féltés — akarom — akarom ... A kapu elé értek. Iván megragadta a lány karját. Mária meglepetten fordult feléje, Iván a szemébe nézett, először így, kíméletlen éles nézéssel, a szava keményen hullott a téli hajnal hidegébe. — Mária, én akarom, hogy az enyém legyen... a fele­ségem ... A Duna-part felől induló hajó tülkölt, a gázlámpák utol­sót pislákoltak, a rendőr lépte a Kacsa utca felől kopogott, Cseke vendéglőjében a csaposlegény felhúzta a vasredőnyt. Mária nem várt, nem kereste a szót. 70

Next

/
Oldalképek
Tartalom