Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

I

II — Miért sietsz annyira vissza, fiam?... Hiszen alig voltál még valamit is idehaza ... Iván kis kézitáskába szorongatta össze a szükséges holmikat. Abbahagyta a csomagolást. — Mennem kell, anyám. özvegy Bodákné gyanakvó féltéssel nézett a fiára, beszédes, szelíd szeme kutatva követte minden mozdulatát. — Tán valaki miatt sietsz?... Hiszen az előadások csak októberben kezdődnek ... te magad mondtad. Iván mentegetőzött. — Van néhány elmaradt vizsgám, azokkal szeretnék végezni, itthon meg nem tudok tanulni... Karácsonyra úgyis hazajövök, vagy még hamarább. Bodáknéból a fájdalmas anyaság szomorúsága szólt. — Fiam, te most se vagy bizalommal hozzám ... te nem szoktál a tanulás miatt sietni, neked az nem okozott eddig gondot. Iván tréfára fordította a szót. — Nem lehessen tudni, anyám, nincs-e lány a dologban.. . Bodákné nem faggatta tovább, mert ismerte a fia csukott lelkét, tudta, hogy ha nevet, akkor már rejteget valamit, valami nagyon komolyat. Ilyen volt az apja is, azt is hányszor meglepte, amikor elborult homlokkal ült az irodájában. Az is, ha olyankor kérdezte, mindig nevetni kezdett, és valami keserű viccet mondott. Iván már kölyökkorában zárkózott volt, sohase tudott kedveskedni, hízelgő csókkal nem csimpaszkodott az anyja nyakába. A másik fia, akit a háború pusztított el, az tudott jó lenni hozzá, minden kamasztitkának ő lett a hordozója. Ha hazatért az isko47