Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Mirákulum

körülnézzen. Az istállóban két öreg pej ló abrakolt. Bakos behajolt a léces kisajtón keresztül. — Maga az, András? Háttal állt feléje, nem hallotta, hogy jön valaki, a lovaknál igazított éppen valamit. Megfordult. — Te vagy az, Andris? A suhanc lekapta a sapkát a fejéről. — Dicsértessék az Űr Jézus Krisztus. — Mindörökké ... Nem láttad erre Jánost? A fiúnak elakadt a szava, nagy sokára tudta csak kivetni magából. — Ne ... nem ... azazhogy elment Julcsa néném után. Továbbhaladt Bakos, és Andris, a kocsis, sehogy sem tudta felfogni ésszel, hogy egy ember idekerül, nincs egy órája se, és már mindenkit a nevén szólít. Pedig hát őt se látta még egyszer se. Az istálló után jött a csűr, azon túl rácsos kerítés volt, a kerítésen túl meg a gyümölcsös kezdődött. Kétoldalt szép sorjában almafák álltak, tele érő gyümölccsel, meg néhány körtefa, búzával érő, de már sok híja volt, mert a gazdátlan kertnek hamar akad gazdája. A kert végében nagy diófa állt, terebélyes, kövér, lombos nagy fa, alatta szép zöld pázsit, mintha szőnyeg lenne. Csend volt kívülbelül a kerten, jó meleg nap hullott ki a fák szitájából. Jó volna most leheveredni ide a fűbe, nézni az Isten fényes napját meg az apró élőket, amik ott éltek fán, levélen, virágon. János jött lefelé a kerti úton, Bakos elébe szólt. — Na, merre járt? Az öreg nem szólt, közelebb jött, nagy újságot nem jó messziről megkiáltani, közelről jó azt megsúgni. — Elment Julis ... — Hová? — Elment... A faluba járt, amikor megérkezett a tisztelendő úr, oszt mindjárt hallotta, hogy nem lesz szükség rá, hát hamar eljött, és csendben elvitte mindenét. Kézit csókoltatja a tisztelendő úrnak, azt izeni, hogy öreg ő már a szolgálatra. 207