Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXX Otthon az előszobában az anyja jött elébe. — Vámod kell, most nem mehetsz be hozzá — és mert kérdés volt az Iván arcán, hozzátette —, az orvos van bent nála. — Baj van talán? Bodákné elnézett. — Talán nem lesz semmi baj. A másik szobába ment be, az anyja nappali szobájába. Bodáknéval együtt lakott Mária azalatt, hogy Iván katona volt, és a nehéz óra jöttével is ott tartotta. Leült az egyik bőrfotelba, Mici kutya a kályha mellett kuporgott, és ráncos, öreg szemével nézett fel rá. Csönd volt, és nyugalmas minden, és egy ajtóval tovább egy élet küszködése volt egy másikért. Nem bírt ülni egy helyben, felállt, az ablakhoz ment, kinézett az utcára, és nézte a haladó embereket. Azután az asztalhoz lépett, az egyik szögletében ott állt a felgyűlt postája. Unottan, gondolattalanul nézegette a leveleket, és nem bontotta fel őket. Minek? Nagy kék boríték volt az egyik, és ahogy a címzés betűit nézte, tudta, ki küldte. Ezt az egyet mégis felbontotta. „ ... nem hajlandó magát a pártfegyelemnek alávetni... együttműködésére tovább nem reflektálunk ..." Nevetni szeretett volna. Mit számít ez most? Unottan dobta ezt is a többi közé. Az orvos nyitotta meg az ajtót, és beszólt a szobába. — Most már mehet... Iván megmozdult, és lassan vitte őt a lába előre. Az ajtóban megállt. Szemben az ágyon feküdt Mária, az arca sá196