Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXIX Hirtelen és váratlanul jött az egész, mint minden, ami az emberek és a népek sorsát megszabja. Hirdetmények jelentek meg a falakon: mozgósítás — és az alig felejtett háború nehéz levegője terjedt el mindenen. Nem, ez a király már nem lóra ült, mint hajdani ősei, hanem aeroplán szárnyán vitte a magában erjedő végzetet a napfényes ősz ökörnyállal átszőtt, nyugodalmas levegőjében. Iván megcsókolta Máriát, az anyját is megcsókolta, és nevetve szólt hozzájuk a vonat ablakából. — Semmi az egész, bolondság, ijesztgetés, legjobb, ha nevet az ember. — A vonat indult. — Ha az a dobronyi ember keresni fog a fuvar miatt, mondd meg neki, hogy már másnak adtam a munkát... és ha a számlát hozzák a deszkáról, mondd, hogy várjanak, amíg visszajövök ... Visszajövök ... várjanak, amíg visszajövök ... Egyszer mondta már ezt, akkor egy másiknak mondta, és évek múltak el, amíg újra visszajött. Most is így lesz talán? ... Bekanyarodott a vonat az erdő közé, eltűnt a város, és minden, ami benne él. A kaszárnya folyosóján emberek tolongtak, sorban álltak a raktárak ajtaja előtt, és ölben vitték a kiosztott ruhát. Közember lett itt Iván is, mint a többi, a régi rang elmúlt, mint ahogy minden egyéb elmúlt. Egy őrmester a nevét kiáltotta. Iván elébe állt. Az őrmester ránézett, és már látszott a szája mozgásán, hogy azt akarja mondani, hadnagy úr, de megállította a szót. — Nézze csak, ott az a harminc ember, vigye át őket a másik kaszárnyába. — Azután hozzátette magyarázatképpen. — Utóvégre tiszt volt, ennyit magára bízhatok ... 192