Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

menniük. Amikor a kalauz ezt megmondta nekik, Iván mindjárt szekér után szaladt, fogadott is egyet, azzal visszament a többiekhez. Fürge volt, és jókedvű, mert ahogy besötétedett a fülkében, megint megfogta volt Klári kezét, és Klári megint nem húzta el. Nagy buzgalmában észre se vette, hogy nincs kalap a fején. Klári szólt neki. — No csakugyan, a kupéban felejtettem ... Felszaladt a vonatba, de a kalap nem volt ott. Felforgatta a padokat, bement a többi fülkébe is, míg a kalap végre előkerült. Mire visszajött, és a szekérhez értek, akkorra már két zsidó pakolódzott fel az ülésre. Egy alázatos öreg és egy hetyke fiatal. Ivánt ez a látvány kihozta a sodrából, azonban szeretett volna valami nagyot, hatásosat cselekedni Klári előtt. A férfiak örök ostobasága, hogy mindig nagy tettekkel akarják meghódítani az asszonyt. Rájuk ordított: — Mars le, zsidó! Az öregebb megijedt, és már ellenkezés nélkül le is akart szállni, de a fiatalabb megfogta. — Maradjon, Móric bácsi. A szekér gazdája, amíg Iván a kalapját kutatta, már úgy hitte, hogy nem is jön vissza az utasa, azért ültette fel a két zsidót. Iván teste felszálasodott, rekedten ordította megint: — Mars le, zsidó! A fiatal nem mozdult. — Ez az én szekerem. Iván kjarja hatalmasat lendült, és keze a fiatal zsidó arcán csattant fájdalommá. — Ez a tiéd! Az ütés erős volt, a zsidó, mintha szél ütötte volna, úgy fordult le az ülésről, a lába átkalimpált a bérfán, és az egész ember a földre zuhant. Az öreg meg, ezt látva, verejtékes fürgeséggel ugrott le a szekérről. Iván a nők felé fordult, arca fehér volt, a keze reszketett, de nyugalmat erőszakolt magára. — Tessenek ... A szekér gyorsan, sietve indult el, a zsidó pedig, ahogy 18