Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

gusztus huszadikán már egy esztendős lesz... ünnepi gyerek, Szent István-napi vendég ... Iván hirtelen számvetést csinált. Vidám volt az asszony, gondtalan, előbb a kesztyűjével bajmolódott, azután a képeslapokat tette maga elé, de nem nyitotta fel őket, hanem az elfutó tájat nézte. — Hallom, megnősült. — Igen. — Szép asszony a felesége, azt is hallottam ... — Azt hiszem, szép ... — Hát milyen ember maga, hogy ezt se tudja biztosan? — A házasság ott kezdődik el, amikor a férfi már nem látja az asszony szépségét, már azt tudniillik, amelyikre gondol... Addig csak játék és kirándulás a házasság... Kormosné cigarettára gyújtott, Iván a kezét nézte, vékony fehér ujjait, ahogy az égő gyufát szorították. Nem változott a keze, csak tán fehérebb lett, átlátszóbb, de az arca, az más lett, teltebb és keményebb, és már magán hordozta az egyetlen férfiban való feloldódás átléphetetlen barikádját. — Beregszászon laknak? — Igen. — Na, ha otthon lesz, és találkozik Rónayékkal, adja át az üdvözletemet. De ne felejtse el! Iván is cigarettát vett elő. — Nem felejtem el... A gyerek elaludt, a kislány kiment a folyosóra. — Gödöllőn laknak? Kormosné nevetett, a nevetése nem volt semmi, csak kísérőzene. Aláfestés. — A, dehogy! Csak látogatóban voltam ott az uram rokonságánál. Mi Debrecenben lakunk, már több mint egy esztendeje. Gyurika is ott született. — Jó ott? — Hogyne! Szép lakásunk van, és jó társaságunk, már ismerjük az egész várost. Ha arra jár, nézzen be hozzánk... ismerjük az egész várost. Ha arra jár, feltétlenül nézzen be hozzánk... 169