Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XVIII Lassan jártak a vonatok, keső éjszaka lett, amikor becsöngettek a Fő utcai ház kapuján. Lovákné álmos szemmel nyitott nekik ajtót, a hálófőkötő félrebillent a fején, es ahogy hosszú hunyorgatás után megismerte Ivánt, elárodó örömmel csapta össze a kezét. — Jesszusom, Bodák úr!... No de ilyen meglepetést, hogy Bodák úr visszajött, azt hittem már, hogy sose látom többet. — Azután valami bűntudatféle röppent át az arcán, és ahogy betessékelte őket az előszobába, lassan kiteregette a mondanivalóját. — Tetszik tudni, az úgy volt, hogy én már nem is számítottam Bodák úrra, és a szobákat kiadtam két fiatalúrnak... úgy tudom, barátai Bodák úrnak, legalábbis ők azt mondták nekem. Iván megállt az ajtó előtt, Máriára nézett, nevetett, nevetett, és Mária is visszanevetett. — Szóval hajléktalanok lettünk, Lovák néni? Lovák néni a főkötő j én igazított, és az egyik kihulló haj fürtöt dugdosta vissza a csipke alá. — Valahogy így van, Bodák úr... azazhogy csak a kedves neje ... milyen furcsa, hogy így mondom, kedves neje ... tudok én minderről, nem volt ez meglepetés senkinek a házban ... Bodák úr talán maradhatna, és a kedves neje aludhatna a papáéknál. Iván két karjával átfogta az öregasszonyt, és megpenderítette maga körül. — Okos asszony maga, Lovák néni, úgy is fogjuk csinálni a dolgot. Mi majd felmegyünk Máriával az apósomékhoz, maga pedig addig elkészíti az ágyamat, jó? ... Fent a harmadik emeleten nehezen nyílt meg az ajtó, 136