Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

XXVII Mária lefutott a meredek hegyi úton, amely a nagy országúthoz vitt, és lent a kútnál lihegve dobta magát a fűre. Iván lassan lépkedett utána, a szőlőtőkéket nézegette, amelyeken már buja virágokba fakadt az élet csodálatosan megújult örvendezése. Megállt az egyik tőke mellett, kezébe vett egy levelet, friss zöld volt a levél, és hűs volt a tenyerének, ahogy hozzásimult. Az egyik virágzó ágat is magához húzta, ráfújt a fürtös szirmokra, és az apró kelyhek fölött enyhe, szinte láthatatlan felhője támadt a felszálló hímpornak. Szálltak a ragyogó porszemek, és fölötte kóvályogtak a szerelmesen nyiladozó virágkelyheknek. Fölötte szálltak, azután belezuhantak, és a kelyhek kisebbre záródtak. Mint a férfiember és az asszonyember. Mária a kút mellett már türelmetlenkedett. — Siessen már, Iván! Néhány nagy lépéssel elérte Iván az asszonyt. Mária már éppen fel akart állni, de Iván hirtelen mozdulattal heveredett végig a zöld füvön, és magához rántotta Máriát is. — Jaj, ne bántson, hiszen minden meglátszik a ruhámon. Iván egész testében most felfokozott vidámsággal éltek a sejtek, de a szemében szomorú fénnyel tükröződött vissza az asszonya. — Most nem a ruháról van szó, Mária, most egyébről van szó. . . Mária felkönyökölt, és az arcát Iván mellére tette, úgy nézett vissza. — Hát miről? — Arról, hogy ... hogy... igen, ha most nekünk gyerme124