Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

mindegy... négy héttel ezelőtt az elvtársak kedvéért csináltuk meg ugyanezt... ez most mégiscsak finomabb ügy... A vonatvezető nevetett, és Nyáryékhoz fordult. — Méltóztassanak. Kikeresett egy olyan első osztályt, ahol ugyan már kevés nyoma volt a plüssnek, de legalább megmaradt az ablaküveg. Klári ment elöl, boldog kényelemmel ült az ablakhoz, de azután ijedten sóhajtott fel: — Mi lesz, ha az a rengeteg ember idejön? A vezető készen volt a válasszal. — Arról majd én gondoskodom. Készen tartott pecsétes papirost vett elő, vastagon ráírta, hogy „szolgálati szakasz", és kiragasztotta az ablakra. Nagyot szusszantott, amikor elkészült. — Nnno, most már rendben lesz. Elhelyezkedtek. Nyáry az óráját nézte, unottan, egykedvűen, mintha észre se vette volna a három ember áhítatos szemét, aki a teremtő, kényelembiztosító hatalom nagyszerűségét csodálta rajta. Iván se tudott szabadulni ettől az érzéstől. Paraszti vére azért egy kicsit lázongott, fitymáló kisebbítéssel igyekezett magán könnyíteni. Potenciális energia, gondolta, mint a kőé, amit egy hirtelen erupció a hegytetőre dobott. A kő csak ott fent erő és fenyegető hatalom, mert ha legördül, talán még utat vág a hegyoldalban, de ha egyszer leér, egészen leér, akkor döglött kő lesz, és a verebek piszkítanak rája. Fájt most egyszerre kispolgári mivolta, de befelé nevetett. Ez nem vicc, valakit az egyik ős valamikor a csúcsra tett... a vicc az, ha a kő magától gördül felfelé... a kinetikus energia a vicc ... A báró cigarettára gyújtott, és azután Bodákot kínálta meg. Iván szája kicserepesedett a nagy kívánságtól, mert aranyszopókás Gianaclesek húzódtak meg az aranyszelencében, és ő hónapok óta néha jutott egy-egy marék szűzdohányhoz. Belepirult. — Köszönöm, most dobtam el. U