Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

hány szláv szó emléke tört elő, azokkal akarta jobb érzésre hangolni a csendőröket. — Ez a két gyerek nagyon sietett, nem volt idő útlevél után járni. A két csendőr keményen állta az ostromot. — Nem lehet. Iván arcán lassan elömlött a kétségbeesés, idegesen nézett körül, kereste a segítséget. Mária leugrott a kocsiról, az egyik csendőrhöz ment, az idősebbikhez, akiről az apát, a világ minden családjának együttérző ösztönös jóságát olvasta le. Elővette minden német tudományát. — Tudja, bácsi, az anyósomhoz megyünk, mert mi menyasszony vagyunk, meg vőlegény... ő a vőlegényem ... ugye, szabad?... Minden kérés a szemében égett, átmelegítette a kemény csendőrzubbonyt, a hideg csendőrszem lassan engedett, mint a jég kora tavasszal, de engedett, és meleg tavaszi jósággá olvadt. Az öregebbik intett a fiatalabbiknak, megfordultak, nem is köszöntek, szégyellték a jóságukat, mert a katonazubbony alatt szégyen a jóság, és mentek a maguk útjára. A kocsis a lovak közé csapott. A nehezén túl voltak, de hátra volt még a bevonulás a városba. Ha így, csomagokkal tetézett kocsin beállít Iván két idegen nővel, a legelső sarki rendőr megállítja őket. Iván gondolt erre, és a várostól nem messzire, a Bulcsi-tanya előtt megállította a kocsit. A család ismerőse volt, és amikor rövidesen tudtukra adta, miről van szó, azok szívesen adtak helyet a csomagoknak meg a kocsinak. Iván pedig gyalog indult neki a városnak Máriával és anyjával. Karon fogta Máriát, könnyű, lassú, sétálós léptekkel haladtak végig a Fő utcán, Mária a házakat nézte, a délutáni emésztés csendjébe burkolózó kisváros ablakait. Bodákné nem lepődött meg, egyszerű jósággal fogadta őket. — Gondoltam, hogy jönni fogtok ... Amikor megcsókolta Máriát, az arcát még a két kezében hagyta, úgy nézett rá, az örök vesztes anyaság fájdalmával, 115