Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, Mirákulum, Drótvasút

Két part közt fut a víz

semmiség. Volt a fogságban egy barátom, egy orosz, Szergej Szemjonovics, a kórházban feküdtünk együtt, az köpött vért, és az mondta mindig, hogy jó, ha a halállal tudatosan megyünk szembe, mert csak így látjuk meg tisztán az élet szépségeit. Szergej is meghalt, és egy órával azelőtt, hogy meghalt, azt mondta, hogy a legszebb ideje az a két év volt, amíg vért köpött. Szemző felkacagott. — Furcsa gusztusa volt neki... — Fenét furcsa! Elmondta ő szépen, hogy miért. Azért, mert a halál közelsége megláttatja velünk az ő irtózatos nagy jelentőségét, és mellette vagy előtte kicsivé törpül az élet jelentősége. És mihelyt az élet apró ficánkolását a maga valóságában csak ficánkolásnak látjuk, mindjárt könnyebb azt megélni. És jobb. És tudod-e, hogy én már így magamban megpróbáltam ezt a teóriát egész filozófiai rendszerré kiépíteni. Viktor felállt, hogy fát dobjon a kályhába. Leguggolt a parázs elé, onnét szólt Iván felé. — Még jó, hogy beteg voltál, mert így erre is jutott az idődből. — Ne viccelj, egész komolyan le is akarom írni, amit így elgondoltam. Szemző felpattant a parázstól, és két kezével a térdét kezdte paskolni. — Haha, Bodák Iván mint filozófus, aki a halál, a megsemmisülés tornyából nézi az apró emberférgeket. Hát azt hogy fogod magyarázni, hogy Pesten, amikor megbukott a kommün, és ütötték a zsidót, három napig ültél Ganzfried Dezső patikájában, hogy a magad keresztény presztízsével védelmezzed a zsidó vagyont, és rá néhány hétre magad pofoztál le Patakon egy másik zsidót a szekérről? — Magyarázni? ... Magyarázni semiképpen, mert épp az a fontos, hogy az élet jelenségeit nem kell magyarázatokkal rontani. Az életet meg kell érteni. A halálban látjuk csak meg, hogy tulajdonképpen csak gép vagyunk, amely tíz napot vagy tíz évet, vagy száz évet halad, azután megáll. Értsd meg, csak gép, semmi más. Csinálsz órát, amely nem 102