Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

A családban kitör a sírás. Sógorasszonyom nem veszti el a fejét, gyorsan összekap egy-két szükséges dolgot, majd a három síró gyermeket, akik látni akarják apjukat, kézen fogja, és anyámmal együtt lemennek az utcára. Időközben menetünk a házunk elé érkezik. Az utca két oldalán a Járdán az emberek sokasága gyűlt össze, s legtöbbje velünk egy irányban halad. Családom észrevesz a menetelők között, és az út peremére sodródva becsúsznak sorainkba. Gyermekeim sírnak: apu, ne menj el, gyere haza! De sírnak az asszonyok is, akiknek a férjét vagy hozzátartozóját hajtják. Minél jobban közeledünk az állomáshoz, annál jobban szaporodik a kísérők száma. A katonák, csendőrök igyekeznek őket távol tartani tőlünk, de az állomás előtti kanyarban a három csoport eggyé olvad. A csendőrök idegesek, lökdösik az embereket, s egyikük, Kohajda nevezetű — később tudtam meg a nevét — egy tanuló fejéről lekapja az egyensapkát, földhöz csapja és összetapossa a rajta levő zománcozott Jetvényt, amely városunk hatbástyás várfalát felülnézetben ábrázolja. Ez t.képpen a város címere, a különbség csupáncsak az, hogy a tanuló jelvénye közepén liliom, a peremén az iskola neve: „Érsekújvári R.K. Szt. Imre Polgári Fiúiskola" áll. Nem tudom, hogy mitől geijedt be a csetnyik, a liliomtól-e vagy a magyar nyelvű felirattól? Később a címer kőből faragott mása övezi a város főterén álló Bernolákszobrot. A vasútállomáshoz érve a teherforgalmi kapun vonulunk be a pályaudvarra. Az előttem haladó sorban egy sorstársunk elvágódik: nyavalyatöréses szegény. Nem tudom, hogy ml lett a további sorsa, mert mi tovább haladtunk, és búcsút véve családtagjainktól, felszálltunk a nekünk fenntartott szerelvényre. Ennek is mindkét oldalán fegyveres őrök állnak. A vonat indulása előtt a mi kocsinkból Grátzer Pált leszállítják; valamelyik befolyásos ismerőse mentette ki... 12