Mint fészkéből kizavart madár... – A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában, 1945-1949

mondanivalónk kifejezhetetlenségét. Most valóban nehéz írni pl. a barátságról vagy arról, hogy hogy néha mekkora esemény, ha megkapjuk a levelet, amelyet nagyon vártunk. Hogy is volt tegnap? A díványon gubbasztottam. A Nap nyugat felöl nézelődött be hozzám, erőtlenül, „szenzációk Ígérete nélkül" s kicsiny karácsonyfánk ezüst angyalhaját simogatta. Előzőleg Adyn járt az eszem s addig-addig sirattam, hogy összeestem a díványon és elaludtam. Kisfiam ébresztett fel. (Mily öregek vagyunk! Már csak a fiatalok ébresztgetnek, liasztgatnak vissza a való világba — megőszültünk, mert tévedünk — vagy nem tévedünk, s épp ezért öregedtünk meg). A gyerek friss postát lobogtatott felém. A nagy fehér borítékról rögtön rád ismertem. Kirázott a hideg. Nem hittem volna, hogy ennyire várom ezt a levelet. Remegő kézzel bontottam fel. Nem tudom megmagyarázni miért — de így volt. Persze nagyon egyedül vagyok. Még sohasem voltam ennyire — remete! Itt, ezen a félreeső csücsőktelepen, ahol a szomszédokat se látni soha. Különösképpen érzem, hogy mennyire kitaszítottam magam az eleven világból, mily messzire menekültem a társadalomtól, s hogy ez a kis pomázi kuckó önkéntes száműzetésem Rodostója lett. Hogy is kerültem ide? És te is hogy kerültél ide? Szégyenkezve gondolok Mécs Lászlóra, a semmibevett felvidéki papköltőre, aki valamikor — midőn Prágából bizalmasan felszólították, hogy távozzon a Republikából — ilyen verssel mert válaszolni: „Én menjek el innen? Én ide nem jöttem! Én mindig itt voltam világ kezdetétől, emberformám várva a sárosi rögben. Tiportak felettem római légiók, hun lovak, gót, tatár, osztrák paták. Jöttek — s eltűntek. Nem hoztak s nem hagytak semmi Jót." S végül dacosan így dörrent Prágára: „Nem megyek sehová, semmi Rodostóba!..." És maradt is. 10—20 év. Jött az erőszak történelme, s Jött az új prágai ukáz. De népünk szószólói — velünk együtt — némák maradtak. S a vagonszerelvények elindultak anélkül, hogy csak egy fejsze is csattant volna. Legfeljebb egy-két öreg magyar felakasztotta magát. Ez a népvándorlás sodort magával bennünket is. És most a pomázi csöndösségben „háborgatják eszemet a sötét eszmék", „vesszen ki a világ a legvégső fajig" — és ez nem valami erőletetett Vörösmarty-póz, nem kopírozás, nem kopírozás, ez szerves következménye egyéni — és igen, nemzedéki — élményeinknek. A csalódásoknak, a félelemnek. Szobám falán függ Ottó „abroncsos embere". Arra figyelmeztet, hogy a^körből" nem lehet 116